17. Happy End?

Sziasztok!:)

Tudom, megint sokat késtem, de több ilyen  nem lesz!:)

Ugyanis ez a befejező rész..:)) 

Nem tudok sok mindent hozzá fűzni, jó volt megosztani veletek ezt a történetet♥
csak hát nem mindig van a kedve az embernek vagyis hát nekem, írni:$$

Márpedig ez egy ilyesfajta blognál teljesen jogosan elvárható^^

Egy szó, mint száz...olvassátok szeretettel a blog utolsó részét!*-*♥

ui: remélem nem okozok, majd csalódást!:$:)

A műsorban használt sminkem patakokban folyt le az arcomról. Idegesen, remegő kézzel szorongatta a nyakamban lógó medált, amit még a húgomtól kaptam.
Mindent elrontottam azzal, hogy jelentkezetem. Ha nem megyek Londonba, akkor most nem fájna ennyire. Mégsem érzem teljesen úgy, hogy rosszul döntöttem, mert hiába minden rossz, ott barátokra találtam. Miért, miért nem lehet minden sokkal egyszerűbb?
Mély levegőket véve próbáltam felegyenesedni, mikor lépéseket hallottam közeledni. Gyorsan bementem az egyik fülkébe és vártam, hogy újra egyedül lehessek.
- Emma itt vagy? – hallottam Niall hangját. Nem válaszoltam. – Láttam hogy erre jöttél- tette hozzá.
- Ez a női mosdó, menj ki! – szólaltam meg, de a hangom egyáltalán nem volt parancsoló.
- Kizárt – jelentette ki és hallottam ahogy sorba kinyitja az ajtókat. Be akartam zárni az ajtót, de remegett a kezem és minden csupa homály volt. Az ajtó kinyílt és ott álltunk egymással szemen. – Emma, én egyáltalán nem szánalomból jöttem ide – kezdte, mire ismét megindultak a könnyeim – Másképp nézek rád igen, de nem azért, mert van egy beteg testvéred, hanem mert – elhallgatott – azért, mert tetszel – mondta és lesütötte a szemét.
A szívem vadul kalapált és éreztem, ahogyan teljesen elvörösödöm, annyira meglepett a kijelentése, hogy még a sírást is abba hagytam.
Annyira édes volt. Látszott rajta mennyire zavarban és tudtam, hogy meg kéne szólalnom, de nem ment.
- Mondhatnál valamit – nézett rám zavartan. Nekem azonban még mindig nem jött ki hang a torkomból. Aztán valami átszakadt bennem, elindultam felé. Mikor Niall látta, hogy nem elmenekülni akarok, hanem egyenesen felé tatok, megragadta a kezem, magához húzott, mosolyra húzta a száját és hosszasan megcsókolt.
 Forgott velem a világ. Ez a csók ezerszer többet jelentett, mint az első csókunk, tele volt érzelemmel, azt kívántam, bár soha ne érne véget.
Persze ez lehetetlen, de reménykedni jó volt. Mikor befejeződött a csókunk, hagytam, hogy magához öleljen. Akkor és ott meg akartam állítani az időt. Féltem, ha elengedem véget ér a csoda és én felébredek majd, ez pedig meg sem történté válik.
- Még mindig nem mondasz semmi? – kérdezte, és bár nem láttam tudtam, hogy mosolyog.
- A női mosdó kellős közepén állunk. Szerinted mit fog gondolni a takarító néni, ha benyit? – böktem ki ami legelőször eszembe jutott.
- Komolyan – tolt el kicsit magától, hogy a szemembe nézhessen. Ó, azok a gyönyörű szemek.  Vajon a tengernek is ilyen varázslatos a színe vagy ez inkább az ég kékjére hajaz. Nem tudom még sosem láttam a tengert. Na, majd az esküvőnkön megnézem. Hisz tuti a tenger parton lesz és akkor majd Niall ott fog állni…
Azt hiszem kicsit elkalandoztam. :)
- Izé, khmm – nem voltam össze zavarodva, áá – szóval nekem is tetszel – nyögtem ki, de olyan halkan, hogy szinte én magam sem hallottam.
- Hogyan? – vonta fel a szemöldökét, de az arca egyből elárulta, hogy jól hallotta amit mondtam.
- Jól hallottad – hebegtem, majd kiszabadultam a kezei közül és az ajtó felé indultam, de egy kéz visszatartott.
- Merre? – kérdezte  mosolyogva.
- Ez még mindig a NŐ-I mosdó – vágtam rá kapásból. Igazából kicsit egyedül akartam lenni a fejemben folyamatosan száguldó gondolataimmal.
- Igaz – hagyta helyben, de ahelyett, hogy elengedett volna lecsúsztatta a kezét az ujjaimig és  megfogta a kezem – mehetünk – jelentette be, mint aki jól végezte dolgát és kinyitotta előttem az ajtót. Nekem azonban földbe gyökerezett a lábam. – Na mi van? Mégis maradjunk? – kérdezte, és féloldalas mosolyra húzta a száját.
- Nem,  mehetünk -  mondtam, valakinek másnak a hangján. Kimentem az ajtón, végig a folyosón, nem gondolkoztam azon merre megyek. Éreztem ahogy a keze fogja az enyémet. Nem mertem le nézni, és megbizonyosodni, hogy nem csalnak az érzékeim. Bíztam az egyre hevesebben dobogó szívemben, és a lehető legkisebbre összeszűkülő gyomromban.
Az egyik elágazásnál azonban megtorpantam. Jobbra a húgom korterme volt. Észre sem vettem, hogy erre jövünk. Nem voltam benne biztos, hogy készen állok arra, hogy lássam az arcát, amikor megpillantja a testvérem.
- Egyébként – fordultam vele szemben – hol szálltál meg? – kérdeztem és közben azon agyaltam, hogyan vezethetném el innen, ráadásul anyu is mindjárt indul.
- Mi? – kérdezte meglepetten.
- Azt mondtad a szomszéd országban lesz a turné következő állomása, csak meg kellett szállnod valahol – néztem rá értelmesen.
- Hát..
- Oké, szóval csak úgy idejöttél – értettem meg egyből – de valami ruhát csak hoztál? – néztem rá felvont szemöldökkel.
- Persze, bent van a – a fejéhez kapott.
- Azt ne mond, hogy ott hagytad a taxiba.
- Nem, nem hagytam – sóhajtottam. – A reptéren hagytam – tette hozzá hanyagul.
- Mi? – kérdeztem most én. – Miért jöttél te repülővel, ha itt vagytok a szomszédba?
- Londonból jöttem, a koncert csak egy hét múlva vasárnap lesz. Most szabad hetünk van. – fejtette ki mosolyogva, de még mindig nem nagyon értettem, vagy csak nem akartam érteni.
- Komolyan eljöttél Londonból, elhagytad a ruháid nincs hol aludnod és te mosolyogsz?
- Nem terveztem el, csak mikor Amy elmondta mi van jöttem – vonta meg a vállát – és persze hogy mosolygok, mikor végre megkaptam, amit már olyan régen akartam.
- Mindig is földön futó akartál lenni egy idegen országban, aminek nem beszéled a nyelvét? – mosolyogtam rá.
- Nem egészen – vont magához és kezdetét vette egy újabb csók, majd még egy és még egy.
Az agyam egyszerűen nem bírta felfogni mi történik velem, így kikapcsoltam és csak a testemet hallgattam. Minden egyes érintésnél megborzongtam. Éreztem ahogy egyre közelebb és közelebb kerülünk egymáshoz. Amíg nem volt mellettem amíg nem éreztem a közelségét, nem tudtam mi az ami olyannyira hiányzik. Most hogy itt van velem már tudom és SOHA nem akarom elengedni!!
- Khmm – köszörülte meg a torkát mögöttünk valaki, aki nagyon hasonlított anyára.
- Szia anya – köszöntem zavartan és amilyen gyorsan csak lehetséges elhúzódtam Nialltől. – Őt itt Niall – mutattam a barátomra. Te jó ég a barátomra. Nekem van barátom! Akit Niallnek hívnak. Te jó isten Niall Horan a barátom! Oké, abbahagytam. J
Anyu persze egyből kapcsolt. Lehet, hogy egy párszor megemlítettem neki Niallt, néha egy-egy rosszabb pillanatomban talán még áradoztam is róla…
Tehát anyu, mindent tudott, persze ennek ellenére jó szülő révén ki akarta faggatni a szőkeséget, és mivel voltam khhm némi nyelvi akadályok, így én is lehettem ennél a kínos beszélgetésnek.
Igaz, a könyvekben, filmekben és legtöbbször a való életben is kellemetlen tud lenni egy ilyen beszélgetés, meg kell hagyni az elején az is volt. Viszont miután el telt fél óra már fel sem tűnt a helyzet furasága, vagy az hogy szinte párhuzamosan két nyelven beszélek. Csak beszéltem, beszéltem és végre éreztem, hogy élek!
- Jól van gyerekek nekem most mennem kell – mondta anya, ami csak annyit jelenthetett, hogy erősen hajnalodik, jobban mondva reggeledik. Gyorsan fordítottam Niallnek, majd elindultam, hogy kikísérjem anyát, de nem engedte.
- Kicsim maradj itt egész nyugodtan – mosolygott rám.
- De..
- Nincs, de! Azóta nem láttalak ilyenek – gondolkozott el – már nem is tudom mikor mosolyogtál ilyen őszintén.
- Nem is mosolygok – ráztam meg a fejem.
- Dehogynem, mióta elkezdtünk beszélgetni folyamatosan ragyogsz, szerelmes vagy – simította meg a karom.
Szóra nyitottam a számat, majd be is csuktam, anyának igaza van. Szerelmes vagyok.
Ezzel a tudattal mentem vissza Niallhez, csak hogy nem volt ott ahol hagytam. Lili szobája felé pedig egyre több orvos özönlött. Rossz, nagyon rossz előérzetem támadt. A medálomhoz kaptam, majd rohanni kezdtem.
A szobában olyan látvány fogadott amit legvadabb álmaimban se hittem volna.
Lili felébredt.  Nagyokat pislogott, miközben az orvosok vizsgálták. Jó alaposan szemügyre vettem, tényleg ébren volt nem csalt a szemem. Biztos ami biztos alapon magamba csíptem, de semmi. Nem keltem fel, hisz nem álmodtam, ez maga volt a valóság.
Csak akkor vettem észre, hogy valahonnan halk zene szólt. Megpördültem a tengelyem körül és ott volt ő, egy szál gitárral a kezében.
Kétségem sem volt, afelől, hogy a húgom miatta tért magához. Felé indultam, miközben egy könnycsepp gördült végig az arcomon.
- Szeretlek! – súgtam, majd gitárostól együtt magamhoz öleltem. Biztos voltam benne, hogy
az életem ennél már nem lehet jobb. tudtam, hogy minden rendbe lesz ezután. Magamhoz húztam és hosszasan megcsókoltam.

16. Változás..

Sziasztok!!:))

Meghoztam az új részt, bár kicsit késve:$$
Ezer bocsánat!:$$ (megadta magát a gépem a lehető legjobbkor .-.-" )

Remélem azért tetszeni fog :$

Jó olvasást!!:)♥

* 1 hónappal később*

Sosem gondoltam volna, hogy az ember élete egyik pillanatról a másikra felfordulhat.

Aztán kitöltöttem egy jelentkezési lapot és már Londonban is találtam magam egy teljesen új életben. Kívülről biztosan egy élet vidám lánynak tűnhettem, akinek egyik álma teljesült a másik után. Igen, kívülről biztosan így tűnt, csak hogy belül nem voltam épp boldog, vagy csak nagyon ritkán egy-egy pillanatra. Aztán végleg összeomlott minden.

A korházi szobában ülve a medálomat birizgáltam és a bevilágított utcát figyeltem az eső áztatta ablakon keresztül. Fura ez az eső dolog. Ha rossz kedvem van, tuti esik vagy esni fog. Szerintem egyébként az élet nagyon hasonlít a viharra. Sosem lehet tudni, mikor romlik el, és néha olyan csapások érnek, - egy vihar előtti csendet követően- hogy minden beleremeg. Egy jó kiadós vihar, és minden összedől, semmi nem lesz már ugyan olyan…
- Szia, kicsim – köszöntött anyu és egy puszit nyomott a fejemre.
- Szia, anyu – köszöntöm én is miközben feltápászkodtam a fotelből. – Milyen napod volt?
- Fárasztó, örülök, hogy vége a napnak – mosolygott, de ez korántsem volt boldog mosoly. – Mikor mész? – kérdezte fáradtan
- Most, már így is késésben vagyok – pillantottam az órámra. Oda mentem Lili ágyához, megsimítottam az arcát, majd egy puszit nyomtam az arcára és a kijárat felé vettem az irányt. – Szia anya! – még egyszer visszanéztem, majd becsuktam magam mögött az ajtót.
Mikor néhány hete telefonon értesítettek, hogy a húgom kómába esett, ott hagytam csapot, papot Londonba és jöttem amilyen gyorsan csak tudtam, nem gondolkoztam, tettem, amit tennem kellet. Azóta tátong egy hatalmas lyuk a mellkasomban. Sosem gondoltam, hogy ennyire hiányozhat valami. Amynek mindent elmondtam és kértem, hogy nyugtassa meg a többieket, gondolom mekkora árulónak tűnhetek hisz ott hagytam őket a turné közepén, egy szó nélkül. Persze ők nem tudják mi a helyzet a húgommal és ez így jó, nem szeretném, ha szánalomból nem utálnának vagy kezelnének másképp. Félre ne értsétek, nagyon szeretném, hogy ne utáljanak, de nem így, nem használhatom fel a beteg testvéremet erre. Szóval csak Amy tudja a teljes igazságot, a többiek nem tudom, mit tudnak, nem beszéltem velük az óta, senkivel. Illetve ez nem teljesen igaz, még Daniellel beszéltem és neki is elmondtam nagy vonalakban mindent, hisz ő adott nekem munkát, azt hiszem, ennyit mindenképp megérdemel.
Mikor kitudódott, hogy haza jöttem, hirtelen mindenki engem akart. Mármint, milyen jól is hangzott a címlapokon, hogy „ A magyar lány feljutott a csúcsra, mégis inkább visszajött a hazájába!” vagy „Magyarországot választotta London helyett!” esetleg „Ott hagyta a híres brit  bandát a ONE DIRECTIONt csak azért, hogy haza jöhessen!”. Ilyen és ezekhez hasonló cikkekkel, címlapokkal volt tele minden, pedig én soha senkinek nem nyilatkoztam semmit. A telefonom folyamatosan csörgött, rengeteg felkérést kaptam minden féle rendezvényre, tévé műsorba minden hova. Nem állt szándékomban elvállalni semmit, nem akartam csillogni, sztár lenni, mikor legkevésbé sem éreztem magam annak, de be kellett látnom, hogy ha három állást vállalok, se kereshetek annyi pénzt, mint amennyit egy-egy ilyen szereplés ad.
Tehát elvállaltam, egyik adásról jártam a másikra, minden félefajta szerepbe bújtam és persze táncoltam. Az okát, annak miért jöttem tulajdonképpen haza, senkinek nem mondtam el így mindenki csak találgatott. Elképesztőbbnél elképesztőbb dolgok terjengtek az interneten. Az emberek nagy része utált, amiért cserbe hagytam a srácokat és szó nélkül leléptem. Nem hibáztattam őket, nem reagáltam semmire, persze nem  nagyon sokat voltam online. A fiúk sem reagáltak semmit, nem kerestek s én nem kerestem őket, túlságosan fájt az elvesztésük és ha ők nem akarnak a nyilvánosság előtt ezzel foglalkozni akkor én sem (mondjuk én amúgy sem akarnék…)
- Jó estét – köszöntem, miközben betoltam magam előtt az ajtót. Ma este egy újabb műsör felvételére vagyok hivatalos.
- Emma végre, megjöttél – rohant elém a partnerem. Ez egy ilyen vetélkedő szerűség, van egy sztár/celeb neki van egy párja, aki táncos és így táncolnak minden féle stílusban, minden héten egy este. Igazából, ha nem lenne az a hatalmas gombóc folyamatosan a torkomban, ha nem lenne mindig mű mosoly az arcomon, akkor még élvezném is, nagyon.
- Szia, Adam! Bocsánat a késésért – húztam el a szám.
- Semmi baj, de gyere, mert már rág a sminkben kéne lenned – azzal megragadta a kezem.
Igazság szerint itt töltöttem az egész délelőttömet és csak egy pár órára ugrottam be a korházba, se az óta kész őröltek háza lett. Udvariasan mindenkitől elnézést kértem, majd hagytam, hogy egy kiló sminkel, ajándékozzanak, na meg persze a nélkülözhetetlen falatnyi ruhával,brr.
Apropó Adam.  Adam nem sokkal az előtt jött haza, mint én. Neki nem nagyon jött be ez a londoni karrier dolog, azt mondta folyton csak a kispadon ült, pedig ő játszani szeretett volna. Így hát hazajött, kellett neki pénz, celebbé avanzsált és most ő a párom. Kábé ennyi a mi történetünk, vagyis remélem, hogy csak ennyi. Mivel a partnerem kénytelen voltam valamivel elő rukkolni miért tűnök el a próbákról olyan hirtelen mindig. Olyan hirtelen jött minden és annyira fáradt voltam, hogy kitálaltam neki, mindent tud és bízom benne, hogy nem említi meg senkinek. Egyébkén Adam nagyon jó fej, meg kedves meg még egy kicsit helyes is csak hát nagyon nem Niall.
Nem ugrik össze a gyomrom, ha meglátom, nem varázsolnak el a szemei, nem… Mindegy. Niall nincs itt, nagyon-nagyon messze van és hallani sem akar rólam. Ráadásul barátnője van. Egy ideig hívogatott, de nem vettem fel. Nem tudtam volna mit mondani neki. túl nehéz lett volna újra hallani a hangját, elég nekem az is hogy minden egyes éjjel a csókjával és vele álmodom. Jobb neki nélkülem, remélem ő is így van vele. Remélem elmúlt a csalódottsága és már csak dühös, vagy ami a leg nagyszerűbb lenne, már nem is tudja, ki vagyok. Talán elfelejtett és már boldog. Ó istenem csak ő legyen boldog, bízok benne, hogy akiket ott hagytam Londonban vidám élnek tovább. Annyira hiányoznak. A közös próbák, a hülyülések, minden. Hiányzik, hogy éljek!
Letöröltem egy két könnycseppet. Felvettem a maszkomat és Show Time. Ez most az én filmem, az én drámám, most én vagyok a világ legnagyobb színésznője. És én játszom, játszom a szerepem, amit az élet kiosztott nekem…

Az eső még mindig szakadatlanul esett mikor vissza fele sétáltam a korházba. A csuklyámat amennyire csak tudtam a fejembe húztam. A járda repedéseit vizsgálva mentem. Most elvileg hihetetlenül kellene örülnöm, hiszen bejutottunk a döntőbe. Igazából nekem ez az egész nem nagyon számít hiszen, bármennyire gonoszul hangzik- én csak a pénzért csinálom. Adam, na ő teljesen odáig volt, hogy bejutottunk. Most is épp valamilyen remek szórakozó helyen bulizik a többiekkel. Mindenki, aki részt vett a műsorban ott van kivéve engem. Bár nem sokon múlt, hogy nekem is mennem kellje végül Adam megmentette a helyzetet:
- Emma jobban vagy már? – kérdezte mire mindenki rám nézett.
- Ami azt illeti, még mindig nagyon szédülök és hát a hányingerem sem nagyon enyhült – kapcsoltam egyből és csalódottan a többiek felé néztem. – Ne haragudjatok, szerintem összeszedtem az influenzát, majd legközelebb ünneplünk! – mosolyogtam.
Valamiért senki nem akart egy fertőző beteggel bulizni így megúsztam. J
Az emlékképből egy villámcsapás szakított ki. Annyira váratlanul ért a hirtelen fényesség, hogy majdnem elestem egy buckába. Még csak az kéne, nem elég, hogy csurom víz vagyok, még sáros is lehetnék, hogy én mennyire szeretem a vihart…
Ebben a pillanatban egy autó repesztett el mellettem, nem kevés vizet fröcskölve fel rám.
- Hogy az a – morogtam. Miközben a kabátomról próbáltam egy fűszálat leszedni – amit a kedves sofőr fröcskölt rám - nem vettem észre, hogy az autó megáll és kiszáll belőle valaki, így szépen stílusosan neki mentem.
- Elnézést – mondtam az idegennek és ki akartam kerülni, de nem hagyta.
- Emma? Te vagy az? – kérdezte egy ismerős hang, nem ez nem lehet.
- I-igen – feleltem, majd óvatosan felnéztem. Az alak baseball sapkát és napszemüveget viselt. Ijesztően festett, tekintve hogy hajnali egy körül lehetett szóval a napszemcsit semmi nem indokolta, ráadásul a nevem is tudja és nem engedte, hogy kitérjek előle. Én mégsem féltem.
- Annyira hiányoztál – ölelt hirtelen magához.
- Ööö, megtudhatnám ki vagy? – dadogtam, persze legbelül már tudtam rá a választ.
- Ja persze bocsi – mondta, elengedett és levette a sapit és a szemüveget.
 A szívem vagy három dobbanást is kihagyott, éreztem, ahogy a pillangók felélednek a gyomromba és éreztem a hogyan megrohannak az emlékek.
- Mit keresel itt? – böktem ki, igazából nem tudtam miért pont ezt a mondatot mondtam először, hisz annyi mindent akartam neki mondani.
Niall zavartan gyűrögetni kezdte a sapkáját:
- A szomszéd országban lesz a turné következő helyszíne és – elakadt a szava és folyamatosan a földet pásztázta, miközben mindketten áztunk.
- Honnan tudtad, hogy itt vagyok? – szaladt ki belőlem ismét egy hülye kérdés.
Niall sóhajtott egy nagyod, majd a szemembe nézett. Megértettem. – Amy mindent elmondott igaz? – kérdeztem, de hangom nem volt dühös, furcsán nyugodt volt.
- Igen, de ne haragudj rá. Egész eddig semmit nem mondott, már az őrületbe kergettem a kérdéseimmel. Jaj, Emma annyira hiányoztál! – nézett rám még mindig.
- Sajnálom – kerestem a szavakat, de nem tudtam mit mondani. Ott állt velem szemben a srác akibe menthetetlenül bele esetem. Akit megbántottam, akinek csalódást okoztam és akinek BARÁTNŐJE van! –tényleg mindent sajnálok. Ha, tudnám vissza pörgetném a múltat, és nem megyek el a válogatóra – hazudtam.
-  Mi van?? – nézett rám Niall hatalmas szemekkel. Dörgött egy hatalmasat és akaratlanul is közelebb léptem egyet.
- Figyelj, tudom, hogy megbántottalak titeket – kezdtem,  a földet szuggeráltam ,nem tudtam a szemébe nézni – tudom, nem lett volna szabad így cserben hagynom titeket a turné közepén. Ne haragudj – néztem rá könnyes szemekkel.
- Emma senki nem haragszik rád – mondta halkan Niall.
- Az nem lehet?  - ráztam meg a fejem.
- Igaz először kicsit dühösek voltunk, de sosem haragudtunk. Szerintem mindenki tisztában volt vele, hogy nem önszántadból, csak azért, hogy bánts hagytál ott minket. Nem úgy, mint Bekka és Rosie.
- Mi van? – tettem fel most én a kérdést.
- Elmentek valami gazdag ausztrálhoz, lényegtelen. – legyintett én pedig semmit nem értettem.
- De-de Rosie a barátnőd? – hebegtem.
- Rosieval csak azért jártam, mert jó reklám fogás volt – mondta idegesen.
- Mi? – néztem rá hatalmas szemekkel – Én ezt nem értem- ráztam meg a fejem.
- Figyelj, nem hibáztál, csak mert haza jöttél a leukémiás húgodhoz, hogy ellásd a családod. Sőt mikor Amy elmondta azonnal jöttem ide. Emma annyira, de annyira csodállak, hogy tudtál végig boldognak látszani mikor ennyire szörnyű a helyzeted – kisimított egy vizes tincset az arcomból. Hiába remegett bele minden porcikám a mozdulatába, eltoltam magamtól éreztem a szánalmat a hangjában.
- Pontosan ezért nem akartam elmondani! – csattantam fel. – Nem kell mások szánalma, nem akarom, hogy másképp kezeljenek emiatt – kiabáltam. Majd sarkon fordultam, befutottam az épületbe. Benyitottam az első női mosdóba, becsuktam magam mögött az ajtót és zokogva rogytam össze.

15. Most aztán minden összejött!!

Sziasztok!!:)

Itt van az újabb rész^^ remélem tetszeni fog:)):$$

Jó olvasást!:)♥

Nem érzékeltem az idő múlását. Annyi érzés kavargott bennem, hogy erre már egyszerűen képtelen voltam. Hirtelen, zúdult rám az elmúlt időszak összes elfojtott érzelme. Annyiszor, de annyiszor tartottam vissza a könnyeimet, annyira mélyen eltemettem magamban mindent, olyannyira próbáltam leplezni a valódi érzéseim, hogy most mikor előtörtek, elvesztettem felettük az irányítást és szakadatlan zokogtam és zokogtam. Minden  elismerésem Niallé aki végig mellettem volt, végig hallgatta/nézte ahogyan kibőgöm a szemeimet a helyéről és mégsem kérdezett semmit, csak ölelt, csak ott volt velem.
Úgy éreztem kihasználom, hisz nekem lehet, hogy fene jól esik, hogy itt van, viszont ő ezt szimpla udvariasságból teszi és szerintem már illendő lenne elengednem, még akkor is, ha ezt nagyon, de nagyon nem akarom.
Vettem egy mély levegőt, majd – nehezemre esett, de- elhúzódtam.
- Sajnálom, hogy így kiborultam – kezdtem miközben az utolsó könnycseppeket is kitöröltem a szememből.
- Gondolom nem a telefonod elvesztése viselt meg ennyire – nézet rám azokkal a gyönyörű kék szemeivel. Olyan sok, eddig ismeretlen érzést váltott ki belőlem, pusztán az, hogy rám nézett, hogy muszáj volt elfordítanom a fejem. Megrökönyödve vettem észre, hogy már kel fel a nap.
- Nem valóban nem – suttogtam.
- Figyu, fogalmam sincs mitől borultál ki ennyire, de ha gondolod nekem nyugodtan elmondhatod. – mondta és éreztem, hogy a tekintetemet keresi.
- Nagyon rendes tőled – néztem végre rá – de nem szeretnélek ezzel traktálni. Már így is a hülye labilis idegrendszerem miatt kellett kinn éjszakáznod. Ne haragudj – sajnálkoztam, és komolyan az összeesés szélén voltam, amikor Niall elnevettet magát. Értetlenül meredtem rá, percekig csak nevetett és már készültem kiszaladni a világból, amikor végre megszólalt.
- Bocsi, de szerintem egy egészen új nyelvet fedeztél fel az előbb – fejtette ki, bár még mindig nem értettem.
- Mi??
- Az előző mondatodban tuti, hogy három olyan szó is volt ami biztosan nem angol.
- Óóó – esett le és éreztem, ahogyan kezdek elvörösödni,ez a hülye nyelvtudásom. Niall pedig továbbra sem akarta abbahagyni a röhögést. – Oké elhiszem, hogy vicces a bénázásom, de légyszi hagyd abba, mert eléggé zavarban vagyok – motyogtam.
- Bocsi – tette fel védekezően a kezét, majd mosolyogva felém fordult. Megpróbáljam leírni milyen volt mikor az első napsugarak keresztülkúsztak a szőke hajtincsein? Szerintem erre nincsenek szavak, vagy csupán nekem túl kicsi ehhez a szókincsem. Annyira romantikus volt minden. A kicsit hideg, de kellemes nyári levegő, a néha- néha felhangzó madarak, a napfelkelte, minden. – Már rég éreztem ilyen jól magam – utalt imádatom tárgya az előbbi nevető rohamára, vagyis azt gondoltam arra utalt, de amit ezután tett az mintha túlmutatna ezen.
Annyira elbambultam, hogy későn esett le, hogy Niall arca egyre csak közeledik. Nem tudom, talán fejbe vertek, elájultam és most csak álmodom. Netán ez egy kész átverés show és mindjárt elő ugrik az egyik bokor valaki. Pontosan tudtam, hogy  helytelen amit teszünk, hisz neki BARÁTNŐJE van, mégsem tiltakoztam, hagytam hogy megcsókoljon.
Soha nem csókolóztam még. Igen, tudom, hogy ez nem túl menő, sőt mondhatni gáz, de egyszerűen nem voltam olyan társaság tagja – konkrétan semmilyené nem voltam – és valahogy ez eddig csak egy álmom volt, vagy lehet hogy most is álmodom.
- Niall –suttogtam, ezzel véget vetve a varázslatnak – nekem most mennem kell – motyogtam és feltápászkodtam. Az ír srác meglepetten nézett rám.
- Ne haragudj azt hittem, hogy…
- Niall neked barátnőd van – vágtam közbe – Rosie aranyos lány, nem kéne hülyeséget csinálnod. Ez meg sem történt – erőltettem magamra egy mosolyt, majd közelebb léptem hozzá. – Köszönök, mindent – öleltem meg – a reggelinél találkozunk – intettem mosolyogva, majd szép határozott viszonylag nyugodt léptekkel elindultam vissza a szállodába.
- A francba - hallottam még távolról Niall dühös hangját. Gondolom leesett neki mit csinált. Nem akarom, hogy bűn tudata legyen emiatt. Amint becsukódott mögöttem az ajtót, örült tempóba rohanni kezdtem. A folyosón kis híján fel is löktem Harryt és Amyt.
- Rohanós csaj, Hello! – biccentett nevetve, de én nem mosolyodtam el, meg sem álltam a szobámig.
- Emma – kiáltott utánam Amy. Nem fordultam vissza, becsuktam magam mögött az ajtót és rá vetődtem az ágyra, ahol folytattam a zokogást mintha abba sem hagytam volna.
- Emma! Emma! – hallottam Amy hangját egyre közelebbről. – Mi történt? Mi a baj? Miért nem hívtál? Emma mondj már valamit, mert megijesztesz!! – kezdett pánikolni Amy.
- Rosieee..el-vet-te és Niall közben felkellt a nap és és..
- Állj ebből semmit nem értek – szakított félbe Amy. – Gyere, megmossuk az arcod, aztán ha lenyugodtál szépen szóról szóra mindent elmesélsz.
Nem tudtam megszólalni, csak bólintottam és követtem a fürdőbe. Miután sikerült nagyjából lenyugodnom, mindent elmondtam Amynek egészen onnantól, hogy lejöttem a színpadról, egészen addig, hogy most itt ülünk a kanapén. Amy arcán minden féle érzelmek váltakoztak miközben meséltem, de – örök hála – egyszer sem szakított félbe.
- Oké – szólalt meg mikor úgy látta végeztem a beszámolóval. – Egyet magyarázz el nekem –tárta szét a kezét – MI A FENÉÉRT VÉDTED ROSIET? – kérdezte kicsit idegbetegen.
- Nem tudom – vontam meg a vállam – Valami oknál fogva Niall szereti, hisz te is látod milyen jól el vannak…
- Én csak azt látom, hogy az a pióca megfojtja Niallt- szólt közbe.
- Lehet, de ez nem az én dolgom és én ebbe nem akarok belefolyni – dőltem hátra a kanapén – különben is van nekem elég bajom – sóhajtottam.
- Tényleg hogy van a bokád? – váltott témát azonnal Amy, akinek mellesleg egyfolytában rezgett a mobilja.
- Fáj, nagyon – szisszentem fel, miközben leszedtem a rögzítőt – Majd elmúlik – mosolyogtam – viszont mesélj, mi van veled is tudod kivel?- kérdeztem bizalmasan.
- Hát..- kezdte Amy és most én hallgattam végig. Nos, az ő estéje ezerszer jobban telt. Harry elhívta vacsorázni, egy csomót beszélgettek aztán az este végére, hát várhatóan összejöttek. J
- Annyira örülök nektek! – öleltem magamhoz immár kapcsolatban élő barátnőmet.
- Hú nagyon boldog vagyok, csak hát kicsit félek milyen lesz meg minden – húzta el a száját.
Így hát végig beszélgettük a szállodai szobában ülve az egész napot. Vagyis én valamikor öt óra felé elaludtam egy hatalmas jeges izével a lábamon. Ez még nem is lett volna katasztrófa, mert így Amy Harryvel lehetett én nem gondolkoztam és a bokám is javulgatott. Viszont sikerült olyan szerencsésen forgolódnom, hogy lestem az ágyról egyesen az jeges bigyóra. Meg kell hagyni nem a legkellemesebb érzés arra kelni, hogy valami műanyag kupak szerű izé áll az oldaladba. Ennek tuti helye marad, áú. L
Az oldalamat fogva battyogtam le a hallba - majd egy kisebb segítség igénybe vétele után- a konyhába kötöttem ki. Nem igazán értették, mit keresek ott, mivel már rég letelt az ebéd idő, de miután közöltem, hogy sajna a vacsorát és a reggelit is kihagytam, vagyis már egy  ideje nem ettem, a kezembe nyomtak egy hatalmas szendvicset. Komolyan az a szendó akkora volt, hogy eltakarta a fél fejem. Pusztán a szerencse műve, hogy nem mentem neki mindenkinek aki elment mellettem. J
Tájékozódási képességeimre hagyatkozva beszálltam a liftbe, majd megnyomtam a gombot.  (Talán, ha nincs a kaja költemény a kezembe, be sem szállok.)
- Most a szendvics fog ebédelni vagy te? – kérdezte valaki a hátam mögül. Mondanám, hogy megijedtem és kiesett a kaja a kezemből, de sajna ez a hang nem egészen ilyen hatással van rám, bár bizsergést ez is kivált.
- Nagyon vicces – fordultam Niall felé – fogalmam sincs miért nyomták a kezembe fél Kína ebédjét – gondolkodtam el.
- Biztos látták, hogy kikkel jöttél. Nekünk mindig bitang mennyiségű kaja jár. Nem is értem hogy nézhetünk ki ilyen jól – gondolkodott el mire (akaratom ellenére) felnevettem.
- Lehet – nevettem tovább, aztán hirtelen megállt a lift és az arcomra fagyott a mosoly. Szerintem Niall látta mennyire megdöbbentem ezért megszólalt:
- Nyugi csak én állítottam le – mosolygott.
- Most ettől nyugodtabbnak kéne lennem? – vontam fel a szemöldököm.
- Jobb mintha itt ragadnánk ki tudja meddig – nevetett, de én nem nevettem. Jaj, annyira kínos volt. – Oké, figyelj beszélhetnénk? – kérdezte már sokkal komolyabban.
- Nem hinném, hogy el tudnék futni – vontam meg a vállam, és a falnak dőlve lecsúsztam a földre. „Elrablóm” követte a példámat, majd felém fordult.
- Ami a reggel történteket illeti én – kezdte a telefonom csengése félbe szakította. Soha, tényleg soha nem venném fel ilyen esetben. Csak hogy anya hívott, és ha ő hív, akkor azt még egy koncert kellős közepén is felveszem!
- Ne haragudj ezt muszáj felvennem – néztem rá esdeklően, majd megnyomtam a fogadás gombot. – Anya? – szóltam bele, egyből átváltva magyarra.
- Emma kicsim – szólt bele anyu egy kis idő után, nyugtalanító volt a hangja.
- Anya minden rendben? – kérdeztem, miközben felálltam és fel s alá kezdtem sétálni.
- Lili, Lili – már biztos voltam benne, hogy zokog.
- Mi van Lilivel? Anya megijesztesz! – szóltam kicsit ingerülten.
- Emma? – kérdezte egy ismeretlen női hang.
- Igen én vagyok – válaszoltam, közben pedig egész testemben remegtem.
- Emma, Timi vagyok – mutatkozott be.
- Timi, az istenért mond, már mi van Lilivel? – keltem ki magamból.
- Tegnap este elvesztette az eszméletét és – hagyta abba egy pillanatra –az óta kómában van – hadarta el gyorsan Timi.
  A kezemből a földre huppant a giga szendvics, minden vér a fejembe tódult, az egész testem remegett, zúgott a fülem. Jó formán kezdtem elveszteni az ítélő képességem, vagy egyáltalán bármilyen képességem. Borzalmasan kicsire szűkült a gyomrom, hányingerem volt, szédültem és állni is iszonyatos nagy megerőltetés volt.
- Azonnal indulok! – szóltam bele a telefonba, majd kinyomtam és minden erőm összeszedve Niall felé fordultam. – Légyszi indíts el a liftet – hebegtem egy számomra ismeretlen hangon. Niall biztos látta rajtam, hogy valami nagyon nincs rendben, mert egyből a gombok felé vette az irány és a lift rövidesen elindult.
- Minden oké? – kérdezte aggodalmasan.
- Nem semmi sem oké – szakadt ki belőlem, éreztem, hogy párásodik a tekintetem, tudtam, hogy nem bírom már sokáig és eltörik az a bizonyos mécses. – Figyelj, nekem most el kell mennem – kezdtem.
- Mi? Miért? És meddig? – döbbent le.
- Amynek mindet elmondok amint a gépen leszek…
- Mi, milyen gépen? – rázta a fejét, aztán leesett neki. – Vissza mész Magyarországra?
- Muszáj mennem – suttogtam a lift megállt én pedig már indultam is a szobám felé, remélve, hogy majd gyorsan össze pakolok és már itt sem vagyok. Tudtam, hogy Amy Harryvel van így nem fog kérdezősködni, azonban Niall követett. Néma csendbe nézte ahogyan összedobálom a cuccaim, de éreztem hogy nem fogja ennyiben hagyni.
- Nem mehetsz most el! – állta el az utam.
- Muszáj mennem! – néztem a szemébe.
- Nem! Nem hagyhatsz itt minket a turné közepén! – tiltakozott totál jogosan. Igaza volt, csak hogy a húgomról volt szó, mennem kellett. Sűrűn felfelé pislogva, újra elismételtem ezt a két szót:
- Mennem kell!- indultam meg, de megragadta a karom és maga felé fordított. Könnyes szemmel néztem azokba a gyönyörű szemekbe.
- Nem mehetsz el, most hogy végre léptem – mondta ki hirtelen.
- Mi? – kerekedett el a szemem, és egy pillanatra kizökkentem.
- Emma én…
- Te mi? – állt meg mellettünk csípőre tett kézzel Rosie.
- Én már itt sem vagyok! – húztam ki a kezem és a lábamat nem kímélve a lépcső felé indultam. Leszáguldottam a sötét lépcsőkön és kivágtam magam előtt az ajtót. Akkor már semmit nem láttam, így hatalmasat estem a lépcsőkön. Fájt, mindenem fájt, de nekem nem szabadott ezzel törődnöm, Mennem kellett!  Nagy nehezen feltápászkodtam, leintettem egy taxit és már úron is voltam a reptér felé. Csodával határos módón jó gépre szálltam fel.
Amint leültem, nem bírtam tovább ma már sokadszor zokogni kezdtem. Kinéztem az ablakon az eső zuhogott. Bennem pedig minden ripityára tört. Nagyon úgy festett, hogy mindent elveszítek ebben a pillanatban és szörnyen, égetően fájt!

14. Van amikor semmi nem jön össze...

Sziasztok!:))

Meg is hoztam a következő részt:$ remélem tetszeni fog^^

Jó olvasást!:)♥

Vannak dolgok az ember életében, amiket legszívesebben elfelejtene vagy egész egyszerűen meg nem történtté tenné. Biztos vagyok benne, hogy mindenkinek van ilyen emléke, ha nem több. Bár én nem mondanám magam valami izgalmas, folyamatosan pörgő és fene veszélyes életet élő lánynak, mégis az én életemben is számtalan olyan momentum van amit legszívesebben ripityára törnék és egy jó masszív szőnyeg alá söpörnék. Sajna azonban ez nem ilyen egyszerű. A múltat nem lehet vissza hozni és meg nem történté tenni. A jelenben nem lehet megnyomni egy PUSE gombot ami megállítja az időt. Talán pont emiatt keletkeznek a meggondolatlan döntések, esetleg épphogy annyit gondolkozik valaki, hogy mindenről lecsúszik. És milyen fantasztikus is lenne be lesni a jövőbe! Igen, klassz kis dolog lenne ha mindenkinek az élete kis DVD-ken lenne amit az ember a kedve szerint ide - oda pörget.
Így azonban, hogy ez nincs marad a sok bánat, bűntudat és még egy rakás igazán bosszantó érzés. Néha elgondolkozok azon minek ezek. Még nem sikerült erre magyarázatot találnom, de van egy elméletem. Miszerint, azért kell néha szenvedni, hogy mikor utána az emberrel valami jó dolog történik, azt sokkal boldogabban, vidámabban élje meg! Hisz állítólag minden okkal történik.
Ugyan azt még nem tudom, mi oka annak, hogy fél órával a színpadra állás előtt, itt ülök a színpad mellett egy eldugott kis zugba és a bokámba próbálok életet lehelni, ami nagyon de nagyon meg makacsolta magát  és nem hajlandó abba hagyni a lüktetést.
- Látta valaki Emmát? – kérdezi valaki, azt hiszem az egyik szervező. Még utoljára fújok egyet a jeges sprével a felduzzadt lábamra, majd kíméletlenül ráhúzom a rögzítőmet. Majd egy hatalmas sóhaj kíséretében álarcot cserélek. Igazi érzelmek- fájdalom, kétségbeesés, magány- le és ál érzelmek – öröm, vidámság, elégedettség – egy hatalmas mosoly kíséretében fel!
- Itt vagyok! – jelentettem be, majd elfoglaltam a helyem  a színpadon.

Igen, van amit megváltoztatnék, viszont van amit soha! Biztos vagyok benne, hogy az eddigi egyik legjobb döntésem volt jelentkezni, ide táncosnak. Volt, mikor úgy éreztem körülöttem mindem összeomlik, hát kerestem magamnak egy szebb boldogabb világot. Rengeteget olvastam, de  a legjobb amit tehettem, az a tánc. Elmenekülhettem egy olyan helyre ahol igazán önmagam lehetek, vagy éppen az aki szeretnék lenni.  Le sem tudom írni számomra mennyit jelent, amikor elismerően a közönség. Ezért megéri, megéri több órán keresztül irgalmatlanul fájó lábbal ugrálni és megkockáztatom néha egy-egy apró másodpercre még a húgommal is megéri összeveszni.
Azonban ez a varázs csak a színpadon létezik, mikor a fények lekapcsolódnak, és vége a szerepnek olyankor minden elhatalmasodik rajta.
Meghajlás után, fátyolos tekintettel másztam le a lépcsőn. Megvártam amíg mindenki eltűnik az öltözőben, behúzódtam a sarokba, majd egész egyszerűen a földre rogytam.
Eszméletlen fájdalom szabadult fel bennem, minden erőmmel azon voltam, hogy visszafojtsam a sikolyom, mert legszívesebben ezt csináltam volna, egy hatalmasat sikítani, milyen jó is lenne az most, de nem lehet. Össze kell szednem magam!
Hallottam ahogy a rajongók vihorászva elhagyják a nézőteret. Itt az ideje felkelni és visszamenni a buszba. Összeszorított a fogakkal feltápászkodtam, bementem az öltözőbe gyorsan felkaptam a táskám és kislisszoltam az ajtón és meg sem álltam volna a buszig, csak hogy arra nem számítottam, hogy a kivezető ajtón sem tudok majd kilépni. Annyi ember várta a srácokat, hogy képtelenség lett volna megközelíteni a járművet ami azt a célt szolgálná hogy elvigyen minket a szállodába, ahol ma este megszállunk. Bár a kisbusz tényleg fantasztikus, de azért mégsem tud ott aludni benne közel egy tucat ember, így logikusan mindig szállodákban fogunk éjszakázni.
Már kezdtem volna tárcsázni Amy számát, amikor az egyik folyosón megláttam, csakhogy nem volt egyedül. Ott állt a folyosó közepén és Harryvel, hát én úgy láttam beszélgettek. :D
Mivel nem akartam megzavarni semmit, úgy határoztam , hogy megkísérlem a lehetetlent és ki megyek a buszhoz feltűnés nélkül, hát majdnem sikerült.
Egészen az ajtóig semmi nem baj nem volt, aztán mikor nyitottam ki az ajtót valaki egy kellemes mozdulattal félre lökött, ezzel teljesen kitaszítva engem az egyensúlyomból, így kénytelen voltam ráállni a fájó lábamra.
- Áúú – szisszentem fel hirtelen és megtámaszkodtam az ajtó félfában.
- Emma minden rendben – aggodalmaskodott, Rosie(?) és elindult felém.
- Igen, persze – motyogtam. Mi ez a hirtelen jött kedvesség?
- Ne sajnáltasd már magad – karolt át mosolyogva-  nem veszed el a reflektor fényemet a kis bibiddel – suttogta folyamatosan a fülembe miközben átvezetett a tömegen – ki ne gyere innen! Niall mindjárt jön és ezeknek a kis csitriknek látniuk kell, hogy mi a pálya – suttogta továbbra is mosolyogva, majd intett a rajongóknak és becsapta előttem a busz ajtaját.
Döbbentem a csukott ajtót bámulva, nem tudtam mire vélni a dolgokat. Rosie tényleg ennyire kegyetlen lenne?
Lehuppantam az egyik kanapéra és az ablakon keresztül néztem az eseményeket.
Rosie sok Hollywoodi színésznőt megszégyenítően mosolygott és fényképezkedett. Rövidesen nyílt az épület ajtaja és valóban Niall lépet ki rajta, utána pedig szép sorba mindenki. Fényképeket csináltak, beszélgettek aláírtak, bemutatkoztak (a táncosok, persze J) szóval elvoltak. Látszott rajtuk, élvezik amit csináltak. Éreztem, ahogyan legördül egy könnycsepp. Amy épp egy rajongót fotózott Harryvel és látszott rajta mennyire élvezi ezt a környezet. Hirtelen valami elképesztően nagy űrt éreztem. Eddig azt gondoltam itt az igazi helyem, hogy itt fontos vagyok. Mit is hittem, nélkülem is tökéletesen elvannak a többiek, nem kellek én ide.
Felmásztam az emeletre, leültem az egyik székre, bedugtam a fülesem és meg sem moccantam amíg a szállodába nem értünk. Mikor megállt a busz megvártam míg mindenki leszáll, majd szótlanul elfoglaltam Amyvel közös szobámat, majd ledőltem az ágyra ahol még nem voltak csomagok. Senkinek nem tűntem fel, senkinek nem hiányoztam.
Órákig forgolódhattam az ágyban. Képtelen voltam aludni, hiányzott a családom, a barátnőm, egyedül éreztem magam iszonyatosan sajgott a lábam, elegem volt. Kikeltem az ágyból, majd le sántikáltam az udvarra. Hajnali kettő lévén senki nem volt itt ilyenkor, teljesen üresen állt a hely. Hiába volt ilyen késő mégis meleg volt, így gondolkodás nélkül leültem a medence szélére belelógattam a lábam és maxra tekertem a hang erőt az mp3-on.  Nagyon jó ez a kis kütyü, mindig mellettem van, igazából egy hibája van, hogy lemerül. Miután beadta a kulcsot csendben ücsörögtem tovább.
Nem igazán értettem miért is vagyok egyedül,hisz elméletileg valahol a  közelben van a legjobb barátnőm. Annyira szívesen beszélgetnék most vele. 
- Emma? – kérdezte egy hang.
- Igen? – fordultam értetlenül a kérdező felé.
- Mit keresel itt ilyenkor? – kérdezte Niall miközben leült mellém.
- Nem tudtam aludni- vontam meg a vállam – egyébként ezt én is kérdezhetném.
- Téged kereslek – válaszolta nemes egyszerűséggel, velem pedig forogni kezdett a világ – Rosie mondta elhagytad a telefonod, gondolta oda adom – túrt a zsebébe –tessék – adta a  kezembe a régi kis készüléket.
- Köszönöm – motyogtam zavartan és gyorsan tanulmányozni kezdtem.
Egy csomó nem fogadott hívásom volt és három olvasatlan üzenetem volt, mind Amytől. Rossz, nagyon rossz elő érzettel nyitottam meg őket:
„Szia, Rosie mondta, hogy már a szállodában vagy,mert nagyon elfáradtál. Azt mondta aludni szeretnél, ezért ne is zavarjalak, remélem nem csak valami kis trükkje és tényleg már a szállodában vagy.:$ Ha nem így van hívj fel és leütöm azt a csajt! J  Puszi: Amy”
„Oké, mivel nem hívtál, gondolom alszol. Nem is zavarlak, majd ha felkeltél esetleg megcsörgethetnél. Ja egyébkén képzeld randizni hívott Ő!*-* Légyszi hívj ha megkaptad, beszélni szeretnék veled!*-*”
„Nem tudom mi bajod van. 12-szer hívtalak. Azért majd ha egyszer eszedbe jutok hívj! Ha érdekel egyáltalán mi van velem…”
 Olyan görcsbe rándult a gyomrom, mint még soha. Záporoztak a könnyeim. Nem érdekelt ki ül épp most mellettem, hogy életem szerelme bőgni lát. Ez már nekem is sok volt. Miért? Miért akar Rosie tönkre tenni? Hisz én semmit nem tettem ellene.
A könnyeim megállás nélkül folytak, úgy éreztem kiszakad a mellkasom, amikor olyan dolog történt amire álmaiban sem számítottam volna. Niall egy szó nélkül közelebb jött, magához húzott és szorosan átölelt. Abban a helyzetben viszont olyannyira rosszul voltam, hogy fel sem tudtam fogni mi történik. Azt hiszem erre mondják, hogy az élet igazságtalan…

13. Ezt nem hiszem el!

Sziasztok!:)

Igen, tudom megint késtem:$$bocsánata:$

Az elmút hetem kb betegség& SzJG- ből( hihetetlenül, extra szuper, mega jóóó*-*♥) állt, de mára mindkettővel végeztem így meg is hoztam nektek az új részt!:))

Jó olvasást!:)♥

Hihetetlen milyen gyorsan el tud telni egy hét! Szinte még fel sem fogtam, hogy tényleg turnézni fogok és már itt is állok a hatalmas piros busz előtt, és azon gondolkozom, miért nem aludtam ki magam a héten, ahogy terveztem, mert már most iszonyú fáradt vagyok.
Az egész ott kezdődött, hogy miután kiderült az álprofilom létezése, Amy azonnal nyomozni kezdett és hétfő reggel fél kilenckor ujjongva ugrott rám, miközben én még aludtam!
- Egy hatttalmas zseni vagyok! – kiáltott a fülembe.
- Neked is jó reggelt – üdvözöltem, miközben a fejemre húztam a párnám, ami sajna nem tűnt hangszigeteltnek.:(
- Jujj, bocsi, hogy felkeltettelek, de muszáj eldicsekednem azzal, hogy sikeresen eltávolítattam a profilod a netről – dicsekedett, nekem pedig egyből kipattant a szemem.
- Ne?? – hüledeztem- de hogyan?
- Maradjunk annyiban, hogy este 11-kor nem írok feltétlen kedves hangnemben üzenetet. – gondolkodott el.
- Köszönöm – öleltem szorosan magamhoz, és mivel már úgy is fenn voltunk, lementünk enni valamit.
Hát kábé így kezdődött a hetem, az más kérdés, hogy összesen 12 óráig nem léteztem a net szerint, mivel  drága barátnőm rávett arra, hogy regisztráljak, mivel aki nincs fenn facebookon az nem is ember…fura. :D
Szóval így hogy csináltunk nekem - jobban mondva Amy csinált nekem- profilt, természetesen kellett nekem egy  jó profil kép. Na ezzel szenvedünk vagy 2 órát mivel, nekem egyszerűen semmi nem tetszett. Végül ráhagytam, hogy csináljon amit akar és elmentem aludni, mivelhogy ez olyan hajnali kettő körül volt. Egyébként, hogy azóta mennyi ismerősöm lett, vagy ilyesmi fogalmam sincs, mert azóta nem látogattam az oldalam. J
Kedden ismét bementünk a városba, bár akkor inkább volt a vásárlás a cél, mint a várod nézés.
A hét további részében próbáltunk, hogy minden klappoljon. Szerintem egyébként fog is, mert kizárt,hogy ilyen szervezés mellett bármi balul üt ki. Komolyan, Dani megmutatta a srácok programját, majdnem hogy az is meg van szabva nekik mikor menjenek el wc-re…
Fogalmam sincs hogyan jegyeznek meg ennyi infót, de nekem már attól a résztől szétesik a fejem ami csak ránk, táncosokra vonatkozik. A lényeg egyébként röviden annyi, hogy amikor a busz megáll és a fiúk random énekelgetnek, meg  alá írnak, addig mi szórakoztjuk azokat akik amúgy épp várnak vagy ilyesmi. Ja és még van egy tök jó dolog, egy közös tánc amit az ilyen megállók alkalmával meg lehet tanulni, és aki jön a koncertre az tudja kamatoztatni a tudását, ugyanis a koncerten szerepelni fog a koreo J
-  Mindenki itt van? – kérdezte Daniell.
- Szerintem igen – néztem körbe – illetve - forgolódtam – Bekkát és Rosiet nem látom.
- Itt vagyok – tipeget ( szó szerint, egy extra MAGAS sarkúban) Bekka. Igazából a bevonulása, egy kicsit sem volt meglepő és  nem is ütött nagyon szíven, viszont ami utána, vagyis akik utána jöttek, na az már fájt.
Rosie olyan szinten lógott Niall jobb karján, hogy már azt hittem leszakítja. Egyébként egy kész rejtély számomra, mikor és hogy vagy egyáltalán miért(?) jöttek össze. Csak az tudom, hogy egyik edzésre kézen fogva sétáltak  be a terembe, nekem pedig az önbizalmam sétált ki, belőlem.
- Rendben megvagyunk – jelentette be Dani, majd a srácok manegere fel invitált bennünket a buszra, ami egyébként eszméletlen volt.
Elve ugye két szintes volt,így nem is lehetett más csak őrületes! Az alsó szint a fiúké, a felsőn pedig m i lányok (az 5 táncos) osztozunk. Mivel busz nem vártam valami luxus körülményekre, de csalódnom kellett. Mintanyiunknak külön ágyunk volt és egy kis szekrényünk. Mikor a busz elindult épp az alsó szintet csodáltam, így  a hirtelen mozgástól majdnem hanyatt estem, ha valaki nem kap el. Nos ez a valaki, lehet hogy jobb ha nem teszi, mivel a buszaban két embernek is szaporábban kezdett verni a szíve, nekem és Rosienak, aki nem nézte valami jó szemmel, hogy a barátja, egyáltalán hozzám ért.
- Köszönöm – mondtam, totál zavarban.
- Semmiség – mosolygott Niall én pedig az ájulás szélén álltam, a fenébe, pedig én nekem nem is tetszik, vagy még is??
- Hé csajok nem játszunk valamit? – kérdezte Louis, megtörve a kínos pillanatot.
-  Játszunk – válaszolta az első khm csaj(?) Harry.
-  Oké, hozom az iPadam – szól Zayn, mire Amyvel értetlenül néztünk össze, majd a körülöttünk lévőkre.
- Mit játszunk? – kérdeztem meg végül, mert nagyon úgy tűnt ezt senki nem akarja kifejteni.
- Logo Quiz! – jelentette be ünnepélyesen Liam.
- Oké, és az mi? – kérdeztem, mire mindenki úgy fordult felém, mintha kábé azt kérdeztem volna: „Hé, kikkel megyek épp turnézni?” Jobbnak láttam behúzott nyakkal lekuporodni az egyik fotelba és onnan figyelni. Egyébként a játék nagyon tetszett. Mindenféle, mesét, filmet, híres embert vagy épp karaktert kellet kitalálni. Bár én egy csomót tudtam nem mentek velem valami sokra ugyanis, mindent csak a magyar nevén ismertem.
- Biztos nem tudod körül írni? – kérdezte Louis.
- Ööö – na most hogyan írjam nekik körül a Maci Lacit, vagy a Pindúr Pandúrokat? – Nem hinném, bocsi – tettem fel a kezem és inkább a gondolataimba merültem és igyekeztem senkit nem zavarni.
- Tessék, csoki – nyújtott felém Niall egy darab Mars csokit.
- Köszönöm – vettem el és éreztem, hogy egyre vörösebb leszek.
- Egyébként – ült le mellém – hogyan mondják magyarul, hogy – gondolkodott én pedig éreztem, hogy valakinek a szemei lyukat égetnek a hátamon. – csoki – nyögte ki végül én pedig egyből rávágtam a magyar megfelelőjét, amire elég furán nézett rám és meg sem próbálta kiejteni.
- Niall – ült bele az ölébe hirtelen Rosie, akit nem éppen zavart, hogy éppen beszélgettünk.
- Igen? – nézett a szőkeségre fáradtan Niall.
- Nem érzem jól magam, szerintem ledőlök egy kicsit- nyávogta engem pedig kirázott a hideg minden egyes szavánál.
- Oké – mondta Niall, amolyan „erre most mit mondjak” stílusban.
- Esetleg nem jönnél fel velem, hogy nem legyek egyesül? – kérdezte, de inkább kijelentésnek hatott és már húzta is maga után az írt.
Kicsit felháborodva fordultam vissza a többiekhez, ezt persze csak én tudtam, de ez részlet kérdés.
A nap többi részében utaztunk, közben a többiek játszottak én pedig Lilit akartam felhívni.
- Még mindig nem reagáll?- kérdezte halkan Amy.
- Nem, semmi – feleltem kicsit szomorúan, majd megráztam a fejem és sejtelmesen ránéztem.
- Ne mondj semmit! – kezdte, pedig én meg sem szólaltam. Ezek szerint, nem csak nekem esett le hogy Harry egész nap a közelében van és le sem veszi róla a szemét, csak idő kérdése és tuti össze jönnek. J
Még beszélgettünk kicsit, főleg kód szavakban, hogy a többiek ne nagyon értsék miről, majd a busz hirtelen megállt és kezdetét vette az első állomás. Mivel a srácoknak sikerült bealudniuk, mi mentünk előre betanítani a koreográfiát amíg ők felébredtek.:)
Óriási hangulat uralkodott, rengetegen voltak. Iszonyatos nagy öröm mikor te csinálsz egy mozdulatot majd közel száz ember csinálja utánad, remek volt! Aztán a srácok énekeltek, mi pedig – mivel azt kaptuk utasításnak, hogy a koncerteken eltérő mozdulat sorokat táncoljunk (videó felvételek) – őrjöngtünk. Aztán elkezdődött, a dedikálás. Nos egészen eddig a pillanatig remekül éreztem magam. Ám ahogy kezdett gyűlni a tömeg és konkrétan eltapostak, kezdtem elveszteni az irányítást. Fogalam  sincs hova sodort az ár, nem tudtam mennyi ember nyomul át rajtam, csak egyet tudtam, ki akartam jutni! Aztán mikor már kezdett kiteljesedni rajtam a tömeg okozta pánik. Éreztem, hogy szédülök, és kezdek lesápadni.  Körülöttem minden forogni kezdett, majd már csak éreztem hogy zuhanok, majd egy hatalmasat csattanva földet érek. A körülöttem lévők, szerencsémre azonnal félre álltak és jelezték, hogy valaki elesett. Mindenki sikongatott és intézkedni akart én pedig hiába akartam felállni nem ment, rettenetesen sajgott a bokám.
- Ez egyszerűen nem lehet igaz! – gondoltam magamban. Majd hírtelen Lili arca jelent meg előttem és rájöttem muszáj fel állnom, különben feleslegesen vesztem vele össze.
- Emma, minden oké-  guggolt le mellém, legnagyobb meglepetésemre Niall.
- Persze, csak megbotlottam – erőltettem magamra egy mosolyt, és hagytam, hogy felhúzzon.
- Gyere, felkísérlek a buszra – ajánlotta fel.
- Köszi, de téged várnak a rajongók ,majd egyedül felmegyek és nem hátráltatlak titeket tovább – mosolyogtam. Aztán hatalmas hévvel neki is indultam, ahha ez akkor sem lett volna valami nyerő ötlet, ha épp nem fáj pokolian a bokám, így azonban – ma másodszor – Niall kezei között kötöttem ki.
- Oké, tehát felkísérlek a buszra – jelentette ki ellentmondást nem tűrve, majd átkarolt. Nem mondom, hogy a mozdulatba nem haltam bele, de  muszáj volt megszólalnom.
- De a rajongók..
- Látsz itt valakit? – kérdezte belém fojtva a szót és valóban, mindki háttal állt nekünk. – A srácok addig elterelik a figyelmüket, nyugi – magyarázott az értetlen fejemet látva.
- Oké – mondtam, majd hagytam hogy felbicegjen velem a buszra. Bizonyára ha nem lenne Rosie és  én nem én lennék, Niall pedig nem Niall akkor ez egy tökéletesen romantikus pillanat lett volna. Csak hogy sajna én ,én voltam, Niall is önmaga maradt és Rosie arcát is folyamatosan magam előtt láttam.
- Köszönöm szépen, jövök neked – hálálkodtam, mikor már a buszon voltunk.
- Ugyan – legyintett – Szólok egy orvosnak, hogy nézze meg a bokád addig maradj itt! – szólt rám.
- Nem terveztem elfutni – nevettem fel kínosan.
Niall elindult a kijárat felé én pedig egyedül maradtam a gondolataimmal.
Próbáltam kiverni a fejemben cikázó képeket. Niall közelségét. A sajgó bokámat. Niall őrülten jól eső közelségét. Lili csalódott arcát. Niall kék szemeit közelről. Rosiet. Niall illatát. Rosie dühös arcát. A Nialltől kapott csokit. Rosie és Bekka dühtől csillogó szemeit. De a fenébe is még ennek ellenére is azt kívántam, bárcsak Niall ott lenne mellettem. Áh, azt hiszem nagyon bevágtam a fejem.
Nyílt az ajtó. Lélegzet visszafojtva várta, hogy Niall lépjen be, de nem ő volt, hanem Amy, aki egyből megölelt. Nekem belőlem pedig minden akaratom ellenére feltört a zokogás. Az élet igazságtalan! A húgomat akarom, az anyukámat akarom és igen egy olyan fiúba estem bele aki foglalt. Ez egész egyszerűen nem lehet igaz!

12. London szíve

Sziasztok!

Tudom, csúsztam egy napot:$$ A hétvégém kicsit zsúfoltabbra sikeredett mint szerettem volna:$$
remélem azért tetszeni fog ez a rész :$$
és aki olvassa a Szent Johanna Gimit 8 az ne feledje pénteken  és SZOMBATON megjelenés!!*-*♥

Jó olvasást!*-*♥

UI: elképzelhető, hogy a következő rész is majd hétfőn jön, mivel szerintem, majd csak harapófogóval lehet tőlem elvenni a könyvet...vagy azzal sem :P ♥

Azt mondják minden változik. Az idő, a különböző ember által alkotott kütyük, az emberek személyisége , minden. Vagy nem is változik,minden csupán csak az emberek? Vajon ez a változás törvény szerű? Mindenkinek meg kell változnia egyszer? És ha igen, akkor meg van szabva, hogy mikor, meddig következhet be ez a  folyamat? Vannak ennek egyáltalán jelei? Egyik reggel felébredsz és más vagy? Inkább ez egy hosszú folyamat? Mit kell ilyenkor érezni? Miért érzem úgy, hogy én nem változok semmit, de körülöttem mindenki igen? Hogy van ez??
Ilyesféle magas röptű gondolatok keringtek a fejemben, miközben a nappaliban ülve bámulom a lenémított tévét és kevergettem a reggeli teámat. Mostanában szinte minden reggel teát iszom, hmm lehet, hogy vérbeli angol lettem? Mondjuk tejjel még nem próbáltam, majd idővel arra is sort kerítek.:)
Hirtelen a telefonom vadul csipogni kezdett, még szerencse, hogy épp a zsebemben volt különben tuti mindenki fel kelt volna, nem hogy a házban de még a környéken is.
Az SMS - amit kaptam- nem volt hosszúnak mondható, mégis könnyek szöktek a szemembe.
„Láttalak tegnap, néha egészen tűrhető voltál. Lili”
 Jó nem nevezhetném épp a  leg szívet melengetőbb szövegnek, de mégis annyira jól esett, hogy  a húgom rengeteg idő után ismét írt, hogy az leírhatatlan. Nem nagyon tudtam mit írhatnék erre, így csupán egy rövidke szót küldtem el, de azt tiszta szívemből!
- Mit nézünk – huppant le mellém Amy.
- Nem tudom – vontam meg a válla és a néma tv-re emeltem könnyes tekintetem ( hű be költőien fogalmaztam :))
- Ahham – válaszolta a barátnőm, fel sem pillantva a telefonjából. Felvont szemöldökkel fordultam a megállás nélkül pötyögő barátnőm felé. Aztán mielőtt megkérdezhettem volna kivel SMS- ezik, felnézett a telefonjából és várakozó pillantásokkal nézett felém.
- Emma? – kezdte, aztán megrázta a fejét és valami egészen más  fény csillant fel a szemében. – Készülj, ma megyünk várost nézni! – értetlenül meredtem rá – Na ne vágj már ilyen fejet! Tudom, hogy itt laksz már egy hónapja, de még nem ültél a London Eye –on nem láttad a Tower - Bridge-et szétnyitva és nem hallottad a Bing-Bent szóval, nyomás öltözni fél óra és indulunk! – jelentette ki és ellent mondást nem tűrve fel tuszkolt a lépcsőn. Mielőtt rá csapta volna a kezemre az ajtót még kiszúrtam, hogy újabb SMSt kapott, érdekes napnak ígérkezik.

Éppen a ma készült képeket csodáltam a London Eye előtt lévő végtelen sorban. Amy vadul írt az újabb üzenetét egy titokzatos személynek, akivel egész nap tartotta a kapcsolatot. A nap kivételesen látszott, egy felhő sem volt az égen. Csodás nap volt. Elmélkedésemből egy ismerős hang szakított ki:
- Emma? – kérdezte a hang.
- Igen? – fordultam hátra a titokzatos hang gazdáját keresve. Legnagyobb meglepetésemre Adammel találtam szemben magam. – Adam, Szia! – örültem meg neki.
- Szia! – köszönt repülős társam is.
- Emma gyere már, halad a sor! – szólt rám Amy, majd meglátta Adamet és kérdőn fordult felém.
- Amy, ő itt Adam, akivel egy gépen jöttem a válogatóra ő is épp egy válogatásra tartott, csak ő focizik és mivel itt találkoztunk, gondolom sikerült neki bekerülni – mosolyogtam a barátnőmre, majd az „új fiú felé fordultam”: - Adam ő itt Amy, aki a legutóbbi találkozásunk óta a legjobb barátnőmmé avanzsált. – Amy mosolyogva nyújtotta a kezét Adam felé, majd megakadt a szeme a kezében tartott vattacukron.
- Az honnan van? – kérdezte le sem véve a szemét a nyalánkságról.
- Onnan – mutatott egy kis sátor irányába Adam.
- Első dolgunk lesz miután leszálltunk, hogy veszünk egy ilyent, már ezer éve nem ettem – epekedett.
- Tessék neked adom, nekem túl  édes meg ragad, meg pfúj. Nem is értem minek vette meg – Amyvel egyszerre nevettük el magunkat, majd neki kezdtünk a nyalánkság felfalásának.
Adam egyébként nagyon jó fej. Miközben vártuk, hogy végre beszállhassunk egy kapszulába, nagyon sokat beszélgettünk. Kiderült, hogy valami álom focicsapatba került be, bár még csak kis pados, ez neki mindennél többet jelent. Úgy fest, Londonban minden álom valóra válik. :)
- Képzeld Adam – kezdte Amy, és ahogy rám nézett tudtam, hogy most nagyon le fog égetni, de nem volt időm közbe szólni. – Sikerült megnevettetnünk a Buckingham palota őreit – mesélte Amy.
- Komoly? Hogyan? – értetlenkedett Adam.
- Én beszálltam – léptem be egy kabinba miközben Amy folyamatosan magyarázott.  Igazából a sztori az úgy volt, hogy egy ártatlan,” milyen ez a munka?” kérdést akartam fel tenni, de nem épp azt a hatást váltottam ki amit szerettem volna. Körülöttem mindenki elkezdett szakadni a röhögéstől.  Eléggé valószínű, hogy valamit nem úgy mondtam ahogy kellett volna, mindegy nekem legalább sikerült ami több ezer embernek nem. :)
Miközben én a Temzében gyönyörködtem drágalátos utas társaim szakadtak, azt ugyan még mindig nem tudom mit mondtam, de hogy Amy még sokáig emlegeti az tuti!
- Lányok nekem mennem kell edzésre – mondta Adam mikor leszálltunk a hatalmas óriás kerékről – remélem még találkozunk – nevetett fel megint, az elmúl fél órában pofátlanul sokadszor.
- Na jó ennyire nem lehetett gáz – védekeztem.
- Tudod mit mondtál?- kérdezte Adam magyarul.
- Nem vágtam rá automatikusan én is az anyanyelvemen – és ha jobban bele gondolok nem is akarom tudni – tettem keresztbe a kezem „durcásan”.
- Felőlem – nevetett ismételten – Nekem most már tényleg rohannom kell. – tért vissza angolra.
- Köszi a vattacukrot – mondta Amy.
- Semmiség – legyintett – Bejelölhetlek titeket Facebookon? – kérdezte már félig indulásra készen.
- Persze, Amy Black – vágta rá egyből Amy.
- Oké – jegyezte fel Adam, majd várakozóan felém fordult.
- Nekem nincs Facebook profilom, de majd Amyén írok – mosolyodtam el. A kijelentésemre úgy néztek rám mintha kábé UFO lennék.
- Rendben – kapcsolt a Adam, hogy ő tulajdonképpen késésben van. – Sziasztok!
- Szia! – köszöntünk kórusban, majd haza indultunk.
Amy szokatlanul nagyon csendes volt a haza vezető úton és  még a telefonját sem vette elő. (Később kiderült, teljesen lemerítette.) Mikor beértünk a házba, ledobtam a cuccaim, és vettem egy forró fürdőt, mert bár London eszméletlen gyönyörű, rengeteget kell gyalogolni az embernek. Mikor mindennel végeztem, lementem egy bögre – nem meglepő – forró teáért. Elmosolyodtam a piros X láttán amit, valószínű a barátosném rajzol oda a hűtőn lévő naptárra. A jel egyébként a szombaton kezdődő turnét jelenti. Hihetetlen, hogy egy busszal fogunk utazni a srácokkal! Ez valami extra, amit soha nem gondoltam volna.
Bögrével a kezemben baktattam fel az emeletre, majd mikor láttam, hogy Amynél ég a villany bekopogtam.
- Gyere- szólt a szoba tulajdonosa.
- Csak annyira akartam kérdezni –léptem be- hogy minden rendben van? Olyan szótlan voltál haza felé.
- Persze minden! – mosolygott. – Csak azt hittem kedveled Adamet- mondta csalódottan.
- Kedvelem is jó fej – mondtam – de hogy jön ez ide? – telepedtem le mellé az ágy szélére.
- Hát tudod – tette le a laptopját – azt mondtad neki, hogy nem vagy fenn Facebookon.
- Mert nem is vagyok! – tártam szét a kezem.
- De én találtam egy Nagy Emmát a te képeddel. – csodálkozott, majd nekem is megmutatta valóban én voltam, vagyis mégsem hiszen én nem tudtam róla(m).
- Oké, valaki csórja a személy azonosságom – kezdtem pánikolni.
- Nyugi holnap lenyomozzuk – bíztatott.
- Rendben- sóhajtottam – Egyébként kivel SMS-eztél egész nap? – kérdeztem.
- Hát, ízé, őő – hebegett és kezdett úgy elvörösödni mikor, mikor…
- Te egész  nap Harryvel trécseltél –kaptam a szabd kezem a szám elé.
- Igen – suttogta totál vörösen – De honnan tudod? – nézett rám gyanakodva.
- Ó én előbb tudtam, hogy beleestél, mint te – kacsintottam.
 Te hát így állunk. Amy halálosan szerelmes. Adam valószínű azt hiszi lekoptattam. A lábam sajog. A vattacukor tuti egész este kergetni fog álmomba. Lili ma végre üzent! Ja és valaki lopja a személyemet. Nem mellesleg 5 nap és megindul a turné! Azt hiszem most megyek és alszok egy hatalmasat! :)

11. Kettős érzések…

Sziasztok!:)

Igazán nincs, sok mondani valóm a részzel kapcsolatba, talán csak annyi, remélem néha elmosolyodtok egy-egy részen:$:D

Jó olvasást!!:)♥

Mikor felcsendül az első ismerős hang és a tested mozgásnak indul. Pontosan tudod mi lesz a következő akkord, dallam, úgy ismered a számot, mit a saját tenyeredet. Minden egyes mozdulatod egyszerre jár a ritmussal.  A másodpercek lelassulnak, minden pillanat egy csoda lesz. Ugrálsz, ide-oda mész és mégis alig fáradsz… Számomra ezt jelenti a tánc. Nem egy zsúfolt diszkóban tömegnyomorban billegni minden fele. Nem, ez egy olyan állapot ahol minden nyugodt és jó. Ilyenkor nem akarok megfelelni senkinek, csak csinálom amit mindennél jobban szeretek, ilyenkor érzem igazán, hogy élek. Nincsenek gondok, amiket meg kell oldani, nem kell életbevágóan fontos döntéseket hozni, mindezt el lehet felejteni, ha csupán percekre is, de végre mindenki előtt merek önmagam lenni.
Aztán a zene elhalkul és pillanatok alatt találom magam ismét a való világban…

Reggel álmosan botorkáltam le a lépcsőn. Talán tegnap nem kellet volna nagy popcornt ennem, de hát moziban voltam vagy mi, na mindegy.  Legközelebb azt hiszem maradok inkább a hagyományos kis kukoricánál és akkor talán lesz egy kis esélyem aludni, az egész estés forgolódás helyett. Mit ne mondjak, kifejezetten szerencsés az első igazi nagy fellépés előtt kialvatlanul kelni, a ma nap  egy  elég hosszúnak ígérkezik.
- Állj meg te vén tengeri patkány! – szólt rám, öhhm Emily kapitány (?), amint betettem a lábam a konyhába.
- Csupán éktelen szomjamat szeretném csillapítani asszonyom – vettem fel azonnal az öt éves kalóz kapitánnyal a ritmust.
- Rendben, engedélyezem, hogy igyál egy kortyot – engedte meg. :)
- Köszönöm, felség – hajoltam meg nevetve.
- Kapitány, ha kérhetem – biccentett.
Fej csóválva léptem oda a szekrényhez, kivettem egy bögrét, feltettem forrni a vizet, majd megkerestem a kedvenc gyümölcs teám és már csak az volt hátra, hogy várjak.
Neki dőltem a hűtőnek és onnan figyeltem a kis kalózt.  Emily haja hátra volt fogva, itt ott kiállt belőle néhány hajszál, fél szemén pedig egy szemkötő volt (szerintem a reggeli müzliében lehetett), az egyik kezében pedig egy fakanál volt és azzal hadonászott. Ja, és mind eközben épp a konyha pulton állt!
- Szabad tudnom mit csinál? – kérdeztem meg óvatosan. Tapasztalatból tudom, hogyha egy gyerek játszik, nem lehet könnyen megszakítani a játékot, így cselhez kellett folyamodnom.
- A nagy kék tengert kémlem – válaszolt, miközben eltette a fakanalat és a kezéből látcsövet formálva forgolódott ide-oda.
- Aha, szóval ezért áll az árboc kosárban – mondtam „csodálattal”.
- Bizony ám, nem mindenki jöhet fel ide! – dicsekedett.
- Értem, viszont, ha lehetne egy javaslatom – halkítottam le a hangom, mire kicsit előrébb hajolt, afféle had haljam stílusba. – jöjjön le ide hozzám egyszerű matrózhoz, mielőtt az édesanyja megjlátja milyen MAGASRA ívelt a karriere – néztem fel rá, miközben láttam hogy értelmezi a szavaimat, elé léptem és vártam hogyan reagál.
- Nem lenne szerencsés, ha anya itt meglátna ugye?
- Nem bizony – ráztam a fejem.
- Ám legyen, engedélyezem, hogy levegyen – emelte fel a kezét, én pedig nevetve szedtem le a pultról.
Közben fel forrt a víz, megcsináltam a teákat (természetesen mindenkinek csináltam egy bögrével), majd Emily felé fordultam:
- Mit szólnál egy kis küldetéshez? – kérdeztem bizalmasan.
- Milyen küldetés? – csillant fel a szeme.
- Fel kellene kelteni a nővéred – ismertettem a tervet.
- Kétlem, hogy ahhoz eléggé képzelt lennék – jelentette ki, majd kitört belőlünk a nevetés. Meg kell hagyni Amyt tényleg nem egyszerű felkelteni. Ma  is majd’ félórát vett igénybe így persze késve indultunk.
Miközben a taxival épp egy dugó közepén ácsorogtunk (jellemző), a reggeli történetet meséltem neki.
- Sejtettem, hogy nem kellet volna azt a kalózos mesét vagy 10-szer megnéznem vele tegnap délelőtt – nevetett fel.
- Gondolod? – nevettem én is. Nem, félreértés ne essen, nem vagyunk bolondok, ez csupán egy szokásos reggel volt. :)

Mikor oda értünk a koncert helyszínére, már mindenki ott volt rajtunk kívül. Egy rövid eligazítás után, következett egy gyors színpad próba. Azt ugyan nem tudtam megfejteni mitől volt „gyors”, mindent be kellett állítani, a fényeket hangtechnikát minden ilyesmit.  Délután négykor estünkbe a sminkeshez, már értem miért kell egy este 8-kor kezdődő koncertre reggel 8-ra  menni.
- Én ezt nem bírom, már most szét vet az ideg – suttogta Amy falfehér arccal.
- Nyugi még van 4 órád – veregettem meg a vállát.
- Igaz – sóhajtotta.
- Egyébként – kezdtem, de a sminkes egy egyszerű „Ne mozogj!” kijelentéssel belém fojtotta a szót.
Sosem szerettem túlzottan a simnket. Korlátozva érzem magam tőle, nem iohatok, ehetek de még pislogni sem pisloghatok rendesen, áá megfogok örülni. Az viszont tény és való, hogy  szebb leszek tőle. Nem kifejezetten az a gyönyörű típus, de határozottan jobban festek, festékkel. (Csak ne lenne ennyire idegesítő!) Viszonylag hamar megvoltak a sminkesek így mehettünk a fodrászokhoz. Hiába ellenkeztem, érveltem, hisztiztem, egyszerűen nem hagyták , hogy össze kötve legyen a hajam. Pedig nekem szinte mindig össze van kötve! Na jó, mikor alszok akkor nem, de amúgy az esetek 95%-ban igen. Sokkal egyszerűbb, nem kell folyamatosan tűrögetni, nem lesz ezer fok a fejemen és nem is lóg a szememben. Ennek ellenére elég hosszú hajam van, mert bár sokszor idegesít  és inkább eltűntetem, azért még imádom.  Az a amit szeretek magamon a hajam, csak ne lenne ilyen meleg, és hoszzú és sok és abbahagyta a hisztizést! J
Jobban bele gondolva nem vagyok valami egyszerű, na mindegy igyekszem jó kislány lenni és megelégedni egy hajpánttal, hogy ne vakuljak meg tánc közbe.
- De szép a hajad! – ámuldozott Amy.
- Ha te mondod – vontam meg a vállam és az üdítőm neki nyomtam az arcomnak, mert a hajvasalónak hála forróbb volt mint a láva.
- Hordhatnád mindig így – dicsért tovább Amy.
- Szerintem nem bírnám sokáig – nevettem fel – Egyébként neked mióta van szőke a hajadban? – meredtem rá.
- Negyed órája, de nem szőke hanem világos barna – mutogatta a melírozott tincseit – nem tetszik?
- Dehogy nem! Nagyon szép! Csak kicsit még furcsa, de tuti megszokom, nagyon jó lett! – dicsértem meg, aztán mikor mindketten vissza idéztünk az elmúlt párbeszédet hangosan felnevettünk.
- Bekka, hányszor mondjam még?  Nem vehetsz fel szoknyát, mindenki nadrág lesz! – üvöltött az staylist.
- Már pedig én akkor is abban leszek! – szólt vissza durván Bekka, akinek bezzeg fel lehetett kötve a haja. Ez nem ér nekem miért nem lehet, és miért viselkedek úgy mint egy öt éves?
- Utoljára mondom! Senkin nem lesz szoknya, mindenkin mind a négy szettben nadrág lesz, nem fogok most újra összeállítani egy teljesen új kombinációt, úgy hogy fejezd be légy szíves! – kelt ki magából teljesen a staylis. Mindenki kicsit összébb húzta magát kivéve Bekkát, aki még jobban kihúzta megát és fortyogott a dühtől. Jobbnak láttam elhagyni a termet, velem már amúgy is végeztek és az üdítőm amit időközben megittam, elérte végső állomását, szóval eljött az idő, hogy meglátogassam a mosdót.
- Hol van Bekka? – kérdezte idegesen Dani.
- Odabent tombol – biccentettem az ajtó fel.
- Remek – sóhajtott lemondóan – mennyire van kiakadva? – kérdezte félve.
- Bekkában mérve? Rettenetesen – feleltem.
- Már csak ez hiányzott – rázta a fejét Daniell, majd elindult az ajtó felé.
- Dani! – szóltam utána.
- Igen?
- Megmondanád merre találom a mosdót? –kérdeztem,mert bár majd’ egy napja itt vagyok még mindig nem találok meg egyedül semmit.
- Persze, elmész itt egyenesen, aztán jobbra, ott balra megint egyesen aztán – kicsit elgondolkozott, majd folytatta-  jobbra fordulsz és ott a második ajtó – mosolygott.
- Köszönöm!
- Nincs mit, na megyek elrendezem a szoknyást – sóhajtott majd, ahogy benyitott az ajtón kikerülte a  felé repülő vázát(?).
Észben tartva az út leírást, mentem folyosóról folyosóra: egyenesen, jobbra, balra, egyenesen, jobbra és a második ajtó,ez lesz az!
Óvatosan benyitottam az ajtón, hátha sikerült eltévednem és más valakire nyitok rá, jobb félni, mint megijedni elven.
És igazam is volt, bár ez esetben nem egy hanem öt valakire sikerült rá nyitnom, jobban mondva benyitnom, na ennyit a tájékozódási képességeimről.
- Bocsi srácok, azt hiszem el tévedtem –szabadkoztam, mivel öt szempár meredt rám.
- Szia Emma – köszönt Louis.
- Mit keresel? – kérdezte Liam.
 - A mosdót, de vagy nagyon rossz helyen járok, vagy valami nagyon nagy baj van a nemi identitásommal – gondolkoztam el, mire mindannyian felnevettek. Konkrétan annyira nevettek, hogy már kezdtem zavarban lenni, pedig nem is mondtam semmi vicceset!
- Ha kinevettétek magatokat, elmondjátok hogy jutok el a mosdóig, vagy hagyjátok, hogy mindenhova benyissak?
- Szerintem az utóbbi viccesebb lenne – röhögött fel Harry.
- Szerinted – sziszegtem – amúgy mi ez a kripta hangulat? – kérdezte, mert  nem tudtam nemé észre venni, mennyire sötét van és olyan furán komolynak tűntek, mikor bejöttem. Persze azóta rajtam röhögnek, na mindegy.
- Szellemet idézünk – vágta rá Zayn. Egy ideig elég furcsán néztem rájuk, hátha elmondják, de nem szólaltak meg.
- Hát jó  - vontam meg a vállam – szójatok ha megjelenik, nehogy frászt kapjak – kértem, majd indultam kifelé a szobából.
- Idegesek vagyunk – szólalt meg Niall.
- Miért? – fordulta vissza értetlenül.
- Komolyan kérded? – nézett rám Liam.
- Több ezer ember előtt fogunk mindjárt fellépni – fejtette  ki Harry.
- Na és? Már vagy milliószor csináltátok ezt – értetlenkedtem tovább. De látva a fanyarú képüket inkább stratégiát váltottam. – Oké figyeljetek – kezdtem, mire mindegyikük felnézett rám – azok a rajongók oda kint, nem arra kíváncsiak milyenek lesztek este. Őket hidegen hagyja, hogy lesz-e esetlen hamis hangotok, vagy rontotok –e egy lépést, higgyétek nem érdekli őket. Nekik már az is elég lenne, ha kimennétek leülnétek a színpad közepére és annyit mondanátok : „Jó estét London!”- mosolyodtam el. – Szóval teljesen  mit mindegy mit csináltok, mindig őrölten  imádni fognak titeket! – fejeztem be a monológom.
- Honnan veszed? – kérdezte Niall. Enyhén beleremegett a gyomrom ahogyan rám nézett, de minden erőmmel azon voltam hogy ezt kizárjam.
- A húgom hatalmas fan és mindig ezt hajtogatja – szaladt ki belőlem.
- Van egy húgod? –képedt el Niall.
- Ő,igen van – hebegtem össze vissza – de nekem most már tényleg mennem kell! A színpadon találkozunk, fantasztikusak lesztek! Helló! – hadartam, majd meg sem álltam a mosdóig, amit szerencsére azonnal megtaláltam. Benyitottam az egyik fülkébe, majd az ajtó mentén lecsúsztam a földre, még annyi erőm volt, hogy magamra zárjam az ajtót mielőtt kitörnek a könnyeim.
Igaza volt Lilinek abban, hogy nem említette meg, és meg volt rá az okom. Ha el mondom nekik, biztos vagyok benne, hogy felkeresnék,de abban is, hogy megszánnák, őt is és talán még engem is. Nem akarom, hogy másképp nézzenek rám. Elfogom érni, hogy találkozzanak, de nem úgy hogy elárulom, miben szenved a húgom! Letöröltem a könnyeimet, és vissza biggyesztem a mosolyt az arcomra. Basszus lesírtam a sminkem, ilyen nincs.
Mikor visszaértem a sminkes fodrászos, mindenes terembe mindenki ott volt, Bekka rövid nadrágban és falfehéren, nem igazán értettem mi a baja, de mikor körbe néztem mindenki hasonló színben pompázott.
- Oké, ne is mondjátok – sóhajtottam – mindenki ideges? – kérdeztem, mire mindenki felnézett rám. Így esett meg , hogy megtartottam, a második lelkesítő beszédemet fél órán belül. – Figyeljetek tök felesleges idegeskedni, úgy is mindenki a srácokkal lesz elfoglalva. Nekünk csak annyi a dolgunk, hogy el legyünk – fejtettem ki nemes egyszerűséggel, majd oda lopóztam a sminkeshez, hogy javítsa ki a sminkem.

Megpróbálhatnám leírni, milyen amikor több ezer ember, tapsol énekel és eközben te csak táncolsz. Együtt élsz a zenével és a fellegekben érzed magad. Nem, azt hiszem erre nincsenek megfelelő szavak erre az állapotra. Leírhatatlan az érzés mikor ott állsz fenn és azt érzed, végre jókor vagy jó helyen. Soha nem tudnám ezt megunni és  nem is akarom. Ez az amire mindig is vágytam és most kiélvezem, minden egyes pillanatát. Lehet, a húgom nagyon nem szívlel jelenleg. De most csak egy órára,  mikor fenn állok a színpadon kicsit tompítom a bűntudatom és boldogan mosolygok. Boldogan és hosszú idő óta először. Őszintén.

10. Már semmi sem ugyan olyan…

Sziasztok!!!:)

Igen tudom elfogadhatatlanul sokat késetem a résszel, meg sem merem nézni mikor raktam fel az utolsót.:$$

Nem fogok kifogásokat keresni ez most így jött össze:$ remélem azért, még páran elolvassátok és csak remélni tudom azt is hogy valamilyen csoda folytán még nem utáltok:$$Szóval, a részről csak annyit, hogy azért lett ilyen amilyen, mert (talán ez az egyik oka ,  hogy ennyit késtem:$) fejben már sokkal előrébb vagyok a történettel:$$ szóval lehet hogy ez most kicsit sűrű lett...de így kicsit hallattak az  események és remélhetőleg  a következő részek megírása könnyebben, meg persze gyorsabban fog menni:$$

Na de nem is fecsegek tovább, eleget vártatok:$$

Jó olvasást!!:)♥

Reggel,korán már 6-kor felkeltem. Fogalmam sincs hogy az idegen környezet vagy a lelki ismeret furdalásom volt ennek az oka .Miután majd' fél órát forgolódtam az úgy döntöttem lemegyek enni valamit. Óvatosan lelopóztam a lépcsőn és a konyhakeresésére indultam. Bementem a nappaliba, az egyik szobába, a mosókonyhába mire végül megtaláltam a konyhát. Jobban átgondolva,vagy ötször mentem el mellette, na mindegy megesik. Felkapcsoltam a lámpát, megkerestem a poharakatengedtem magamnak egy pohár vizet,majd felültem a konyhapultra. Igazából reggelizni indultam, de az első reggelemen mégsem szolgálom ki magam inkább megvárom amíg a többiek is felébrednek.Tekintettel arra, hogy szombat reggel van természetesen még az egész ház aludt így csend telepedett a házra.Belekortyoltam a hűs folyadékba, majd elmerültem agondolataimban. Itt vagyok Londonban, mindig is erre vágytam. A kedvenc bandám csupán egy karnyújtásnyira van. Segíthetek a családomnak, a húgomnak. S eközben azt csinálom amit mindennél jobban szeretek, táncolok! Mégis van bennem egy fojtogató érzés ami nem csillapodik. Ez nem csupán az én álmom, ez a húgom álma is. És most én itt vagyok, viszont ő?! Ő nem lehet itt mellettem, nem élheti ezt át és még csak nem is tudja hogy itt vagyok.!! Fel kell hívnom, el kell neki mondanom,nem élvezhetem csupán egyedül ezt a helyzetet, nem lehetek ennyire önző! gondolatmenetemet a telefonom éktelen csörgése szakítottam meg. Mosolyogva olvastam le a kijelzőn villogó nevet.

- Szia Lili épp most akartalak hívni!- szóltam bele lelkesen.

- Hogy tehetted ezt velem? – förmedt rám köszönés nélkül, mire az arcomra fagyott a mosoly.

- Mit? Lili miről beszélsz?- értetlenkedtem.

- Láttam a neten a képeid! Tudom hogy Londonban vagy!  Háttér táncos lettél, igazam van? – kezdte sorolni. 

- Lili figyelj, épp ezt szerettem volna neked elmondani. – kezdtem, de nem hagyta, hogy befejezzem. 

- Miért nem szóltál, hogy oda mész?? Mégis milyen testvér vagy te, hm???? Gondolom el sem mondtad volna, hogy találkoztál a One Directionnel. Tudod mit, én mindet elmondtam neked! Mindent tudsz rólam, én mindig őszinte voltam veled! – vágta a fejemhez, és igaza volt.

 - Azért nem mondtam el, mert nem volt biztos, hogy bekerülök. – suttogtam. 

- Persze. Tudod – mondta és hallottam hogy a sírás határán van – azt hittem rád mindig számíthatok… 

- Ez így van,Lili mindig számíthatsz rám!! – szóltam közben.

- Valóban? –kérdezte már sírva. – Akkor áruld el nekem miért bántottál meg ennyire?? 

- Én én, egyáltalán nem akartalak megbántani! – jelentettem ki. 

- Pedig sikerült! Még soha senki nem bántott meg ennyire, mint te most! –már zokogott, éreztem ahogy a szemeim meg telnek könnyekkel és hatalmas gombóc keletkezik a torkomban. – Pontosan tudod, hogy nem mozoghatok, hogy nem hagyhatom el ezt a hülye kórházat! Sosem látatom azokat akikért rajongok, akiket szeretek. Tudod, hogy bármit megadnék, hogy akár egy percre is lássam őket! Erre te mit csinálsz? Az első adandó alkalommal elveszed az egyetlen dolgot ami boldoggá tett. Emma elvetted az álmom!!! – a hangja dühös volt és őszinte. 

- Lili én nem vettem el az álmod én csak…. 

- Ahha, te csak el repültél Londonba, találkoztál a kedvenc együttesemmel, gondolom beszélgettél is velük. De tudod  mi van? Mindez még nem fáj egy kicsit talán, de ezt még elnézném. Viszont nem szóltál hova mész, mire készülsz. Nem mondtad el nekem, nem drukkolhattam neked. Ja, gondolom senkinek még csak nem is beszéltél rólam! Hát ezért csalódtam benned! Azt hittem, te vagy a világ legjobb nővére, de rá kellett jönnöm, hogy egy szörny vagy! Nem érdekelt a tehetetlenségem, egyszerűen kizártál az életedből!!

- Ez egyáltalán nem így van! – szóltam bele, rekedtes hangon, ami nem is hasonlított az "eredeti" hangomra. - Dehogy is  nem! Kizársz! Kizársz, mert tudod hogy nemsokára úgy is meghalok. Tudod mit talán ez lenne a legjobb, ha meghalnék! És akkor anyunak sem kéne ennyit dolgoznia és te is nyugodtan csilloghatnál a nagy színpadokon. – befejezte. Mondanom kellett volna valamit, de annyira ledöbbentem, hogy nem tudtam szóhoz jutni. 

- Bár – folytatta váratlanul – anyu akkor emésztené magát, te pedig így is nyugodtan csillogsz szóval nem, mégsem halok meg! Nem okozok olyan csalódást anyunak, mint te nekem, én nem lennék képes erre. Megvan – nevetett fel hirtelen gúnyosan – ha neked nem vagyok fontos, hát nekem se leszel! Ne keress engem többet. Ne hívj, ne üzenj! Kitöröllek az életemből,  mint ahogy te a tiedből. Számra mától nem létezik az Emma név, nem létezel! Nekem már nincs nővérem, mától egyke vagyok! Hello! – mondta, majd lecsapta a telefont. Döbbenten meredtem a néma készülékre, éreztem, hogy hamarosan kitörnek a könnyeim  és zokogni fogok. Felkaptam a dzsekim, bele léptem a tornacipőmbe, majd rohanni kezdtem, egy csendes eldugott helyet kerestem és az sem érdekelt,hogy közben eleredt az eső. Csak rohantam és egyre csak a húgom szavai jártak a fejemben.

Nem lehet, hogy így van, hisz én csak segíteni akartam neki! Vagy tényleg igaza van? Egy szörny vagyok, aki ellopta a beteg húga álmát. Én hülye meggondolatlan,áá  egy szörny vagyok! A húgom akit mindennél jobban szeretek utál, és igaza van! Csak magamnak köszönhetem, hogy ennyire haragszik. Pedig én tényleg nem ezt akartam, teljesen félreért, egyáltalán nem zárom ki! El kell neki ezt mondanom, muszáj megértenie. Előkaptam a telefonom és tárcsáztam. Semmi. Újra próbáltam, de megint semmi. Nem, nem ez így nem jó! Nagyon nem jó! Hirtelen megfordultam, vissza mentem a házba, hagytam egy üzenetet, hogy sürgősen haza kell mennem, majd leintettem egy taxit és rövidesen már a repülőn ültem. Nem vesztethetem el azt a személyt akit mindennél jobban szeretek!!!

*1 hónappal később*

- Rendben, 10 perc szünet – csapta össze a tenyerét Dani, majd kiment a teremből.

Lihegve meg keresetem a vizes flakonom, majd lecsúsztam a fal mentén a földre. Elő vettem a telefonom, semmi.

Csalódottan tettem vissza a táskámba, majd körbe néztem a terembe.

Hihetetlen mennyi minden változik 1 hónap alatt. Miután a húgommal összevesztem, elmentem elmondani neki, hogy nem úgy van ahogy gondolta, de nem hallgatott meg, látni sem akart, elküldött. Hiába kérleltem, hogy hallgasson meg, semmi. Ráadásul annyira felhúzta magát, hogy egyre betegebb lett így jobbnak láttam ha eljövök. 

Nem akartam visszajönni Londonba, nem éreztem helyesnek. Akkor hát miért jöttem vissza? Ennek több oka is volt.  Anyu annyi plusz munkát vállalt, hogy már alig bírta a szervezete, kezdett összeomolni. A kórházi számlák egyre magasabbak lettek  és nekem is ennem kellett néha valamit, hogy segíteni tudjak. Kerestem rengeteg állást, tényleg nem akartam visszajönni, viszont azt az összeget amit, majd a holnap esti fellépés után kapok…. Annyit sehogy nem tudtam volna össze kaparni, és Amy is folyamatosan hívogatott, hogy mennyek már vissza.

Igen, Amy aki most épp Harryvel beszélget, a legeslegjobb barátnőm lett. Miután eljöttem, azonnal felhívott, mondtam neki,  kétlem, hogy vissza megyek, de erről hallani sem akart, egyfolytában csak azt kérdezte Miért? Meg kell hagyni kicsit idegesítő volt, eleinte. Aztán rádöbbentem, hogy törődik velem, így  mindent, de mindet elmondtam neki. Szó nélkül végig hallgatott, majd közölte, hogy most azonnal oda repülök, vagy ő jön ide, de azt nem köszönöm, meg. Így hát visszajöttem, beszélgetni vele, személyesen úgy éreztem ennyivel tartozom neki, ha már egyszer befogattak mikor szükségem volt rá. Elmentünk egy kávézóba, ahol egy teljesen délutánt töltöttünk. Amy nem engedte, hogy haza jöjjek. Azt mondta ez az egyetlen esélyem, hogy segíteni tudjak, és igaza volt. Tehát maradtam és pofátlanul beköltöztem hozzájuk. Meg kell hagyni, hogy én abszolúte nem támogatta ezt az ötlete. Nem akartam élősködni. Viszont Amy elég meggyőző tud lenni. Közölte, hogyha elmegyek egy motelbe, az is külön kiadás, és mint mindig akkor is igaza volt, tehát maradtam. Viszont, hogy kicsit csillapítsam a bűntudatom amiért rájuk akaszkodtam, elvállaltam a házi munkákat és mindenben segítettem amiben csak tudtam. Így történt, hogy bár a húgom nem áll szóba velem és szívből utál, Amy húgával (Emilyvel) nagyon jó lett a viszonyom.

Igen, emiatt is rengeteget fájt a fejem, hisz ez is azt bizonyítaná hogy kizárom, elfelejtem a húgom? Napokig töprengtem ezen, míg végül rájöttem, hogy ő most nagyon- nagyon messze került tőlem és ez nem csak azért van mert kilométerekkel arrébb fekszik, hanem mert eltaszított magától. Hagynom kell, hogy lenyugodjon és reménykednem, hogy talán egyszer majd megbocsájt.

És hogy mi van Rosieval?Nos, mikor visszaköltöztem, kezdődtek a próbák, ezáltal rengeteget voltunk egy helyen Bekkával a srácokkal, a többi táncossal és úgy nagy általánosságban mindenkivel. Ez jelenhette volna azt, hogy nagyon jóban leszünk mindenkivel, de ez nem igazán történt meg. Amyvel próbák után a várost jártuk, hogy találjak valamilyen munkát amíg nem kapom meg az első fizetésem, egyrészt, hogy ne legyek ingyenélő,  másrészt kötelességemnek éreztem pénzt küldeni anyunak. Rosie viszont nem tartott velünk, el akartam neki mondani, mindent, mint Amynek hisz azt hittem ő is jó barátom, de tévedtem. Rosie ismét Bekkával és a slepjével kezdett lógni, és kicsit beképzelt lett  a hirtelen jött hírnévtől. Persze az is lehet, hogy nem változott, csupán félre ismertem, vagy bennem változott meg valami gyökeresen, talán mindkettő, nem tudom. A lényeg hogy most nagyon úgy néz ki hogy vagyok én, akinek a fején folyton egy hihetetlenül széles és borzalmasan hamis mosoly ül, van Amy aki a legjobb barátom lett és akire mindig számíthatok, ott van Rosie aki teljesen eltolt magától (mindkettőnket)  és vannak a többiek, akikkel bár felszínes a viszonyom mégis jó.
Gondolom feltűnt, a srácokat kihagytam. Nos ők tényleg über jó fejek. Nagyon sokat nevetünk rajtuk, egyáltalán nem beképzeltek. Amy totálisan bele esett Harrybe, bár egyszer sem mondta, látom hogy mikor a közelében van elvörösödik és zavartan csavargatja a haját, igazából, most hogy így nézem, ahogy beszélgetnek, örülten passzolnak egymáshoz, remélem, egyszer össze jönnek.

- Kérsz? – ült le mellém Niall, egy csomag kekszet tartva felém, ezzel totálisan kiszakítva a gondolat menetemből.

- Nem vagyok éhes, de köszi – válaszoltam kedvesen, majd mikor belenéztem a kék szemeibe, meg remegett a gyomrom,  szerintem, ha éhes lennék, se tudnék enni. 

- Ma még nem is ettél semmit, tuti nem kérsz? – vonta fel a szemöldökét. Oké, leírhatatlan,hogy tudja, ma még nem ettem, ergo figyelt, wow. 

- Nagyon bereggeliztem – feleltem. 

- Hát jó így több marad nekem – vonta meg a vállát, majd elkezdte magába tömni, a zacskó tartalmát.

- Niall! Ide jönnél egy percre? – kérdezte bájos hangon  Rosie. 

- Persze – biccentett a szőkeség felé – ha meggondolnád magad – tette le mellém a kekszeket, majd oda sétált Rosiehoz és nyomott egy puszit az arcára. Igen, ők összejöttek, én pedig nem sokkal később rájöttem, beleestem Niallbe. Na igen ez az én formám, de talán jobb is így, mert bár Rosie nem igazán olyan mint amilyennek hittem, sosem kellene olyan valaki akinek barátnője van. Ez az egyik oka annak, hogy az érzéseimet, a lehető legmélyebbre tuszkoltam, bezártam egy sötét kis dobozba, aminek egyszerűen nincs kulcsa, csak egyszer használatos és amit beleteszünk az ott is marad. 

Sajnos ez csak jelképes,nincs ilyen doboz, így most itt ülök, reménytelenül szerelmesen, a szeretett húgom utálatával és egy másik arc néz vissza rám a tükörből. Egy álarc, egy másik lány, olyan aminek lennem kéne, boldognak, gondtalannak, hisz holnap több ezer ember előtt váltahtom valóra az álmom. Elmosolyodott a tükörképem. Igen, így kéne éreznem, magam csakhogy az élet nem ilyen egyszerű. És  miközben mosolyogva beállok a helyemre, alig várom, hogy egyedül lehessek a szobámban és szabadjára engedjem a könnyeimet. Mert ez az amit most szeretnék, sírni, letargiába esni, befordulni.

- Emma, este mozi! Nem kérdés kijelentés! – súgta oda gyorsan Amy, mielőtt felcsendült volna a zene.  Hát ezért nem teszem amit szeretnék, mert idő közben egy olyan hatalmas kincset kaptam,mint a barátság, és ezt az egyet nem fogom elrontani és nem fogok lemondani róla, mert (csöpögős, de igaz) ez tart most életben!!