16. Változás..

Sziasztok!!:))

Meghoztam az új részt, bár kicsit késve:$$
Ezer bocsánat!:$$ (megadta magát a gépem a lehető legjobbkor .-.-" )

Remélem azért tetszeni fog :$

Jó olvasást!!:)♥

* 1 hónappal később*

Sosem gondoltam volna, hogy az ember élete egyik pillanatról a másikra felfordulhat.

Aztán kitöltöttem egy jelentkezési lapot és már Londonban is találtam magam egy teljesen új életben. Kívülről biztosan egy élet vidám lánynak tűnhettem, akinek egyik álma teljesült a másik után. Igen, kívülről biztosan így tűnt, csak hogy belül nem voltam épp boldog, vagy csak nagyon ritkán egy-egy pillanatra. Aztán végleg összeomlott minden.

A korházi szobában ülve a medálomat birizgáltam és a bevilágított utcát figyeltem az eső áztatta ablakon keresztül. Fura ez az eső dolog. Ha rossz kedvem van, tuti esik vagy esni fog. Szerintem egyébként az élet nagyon hasonlít a viharra. Sosem lehet tudni, mikor romlik el, és néha olyan csapások érnek, - egy vihar előtti csendet követően- hogy minden beleremeg. Egy jó kiadós vihar, és minden összedől, semmi nem lesz már ugyan olyan…
- Szia, kicsim – köszöntött anyu és egy puszit nyomott a fejemre.
- Szia, anyu – köszöntöm én is miközben feltápászkodtam a fotelből. – Milyen napod volt?
- Fárasztó, örülök, hogy vége a napnak – mosolygott, de ez korántsem volt boldog mosoly. – Mikor mész? – kérdezte fáradtan
- Most, már így is késésben vagyok – pillantottam az órámra. Oda mentem Lili ágyához, megsimítottam az arcát, majd egy puszit nyomtam az arcára és a kijárat felé vettem az irányt. – Szia anya! – még egyszer visszanéztem, majd becsuktam magam mögött az ajtót.
Mikor néhány hete telefonon értesítettek, hogy a húgom kómába esett, ott hagytam csapot, papot Londonba és jöttem amilyen gyorsan csak tudtam, nem gondolkoztam, tettem, amit tennem kellet. Azóta tátong egy hatalmas lyuk a mellkasomban. Sosem gondoltam, hogy ennyire hiányozhat valami. Amynek mindent elmondtam és kértem, hogy nyugtassa meg a többieket, gondolom mekkora árulónak tűnhetek hisz ott hagytam őket a turné közepén, egy szó nélkül. Persze ők nem tudják mi a helyzet a húgommal és ez így jó, nem szeretném, ha szánalomból nem utálnának vagy kezelnének másképp. Félre ne értsétek, nagyon szeretném, hogy ne utáljanak, de nem így, nem használhatom fel a beteg testvéremet erre. Szóval csak Amy tudja a teljes igazságot, a többiek nem tudom, mit tudnak, nem beszéltem velük az óta, senkivel. Illetve ez nem teljesen igaz, még Daniellel beszéltem és neki is elmondtam nagy vonalakban mindent, hisz ő adott nekem munkát, azt hiszem, ennyit mindenképp megérdemel.
Mikor kitudódott, hogy haza jöttem, hirtelen mindenki engem akart. Mármint, milyen jól is hangzott a címlapokon, hogy „ A magyar lány feljutott a csúcsra, mégis inkább visszajött a hazájába!” vagy „Magyarországot választotta London helyett!” esetleg „Ott hagyta a híres brit  bandát a ONE DIRECTIONt csak azért, hogy haza jöhessen!”. Ilyen és ezekhez hasonló cikkekkel, címlapokkal volt tele minden, pedig én soha senkinek nem nyilatkoztam semmit. A telefonom folyamatosan csörgött, rengeteg felkérést kaptam minden féle rendezvényre, tévé műsorba minden hova. Nem állt szándékomban elvállalni semmit, nem akartam csillogni, sztár lenni, mikor legkevésbé sem éreztem magam annak, de be kellett látnom, hogy ha három állást vállalok, se kereshetek annyi pénzt, mint amennyit egy-egy ilyen szereplés ad.
Tehát elvállaltam, egyik adásról jártam a másikra, minden félefajta szerepbe bújtam és persze táncoltam. Az okát, annak miért jöttem tulajdonképpen haza, senkinek nem mondtam el így mindenki csak találgatott. Elképesztőbbnél elképesztőbb dolgok terjengtek az interneten. Az emberek nagy része utált, amiért cserbe hagytam a srácokat és szó nélkül leléptem. Nem hibáztattam őket, nem reagáltam semmire, persze nem  nagyon sokat voltam online. A fiúk sem reagáltak semmit, nem kerestek s én nem kerestem őket, túlságosan fájt az elvesztésük és ha ők nem akarnak a nyilvánosság előtt ezzel foglalkozni akkor én sem (mondjuk én amúgy sem akarnék…)
- Jó estét – köszöntem, miközben betoltam magam előtt az ajtót. Ma este egy újabb műsör felvételére vagyok hivatalos.
- Emma végre, megjöttél – rohant elém a partnerem. Ez egy ilyen vetélkedő szerűség, van egy sztár/celeb neki van egy párja, aki táncos és így táncolnak minden féle stílusban, minden héten egy este. Igazából, ha nem lenne az a hatalmas gombóc folyamatosan a torkomban, ha nem lenne mindig mű mosoly az arcomon, akkor még élvezném is, nagyon.
- Szia, Adam! Bocsánat a késésért – húztam el a szám.
- Semmi baj, de gyere, mert már rág a sminkben kéne lenned – azzal megragadta a kezem.
Igazság szerint itt töltöttem az egész délelőttömet és csak egy pár órára ugrottam be a korházba, se az óta kész őröltek háza lett. Udvariasan mindenkitől elnézést kértem, majd hagytam, hogy egy kiló sminkel, ajándékozzanak, na meg persze a nélkülözhetetlen falatnyi ruhával,brr.
Apropó Adam.  Adam nem sokkal az előtt jött haza, mint én. Neki nem nagyon jött be ez a londoni karrier dolog, azt mondta folyton csak a kispadon ült, pedig ő játszani szeretett volna. Így hát hazajött, kellett neki pénz, celebbé avanzsált és most ő a párom. Kábé ennyi a mi történetünk, vagyis remélem, hogy csak ennyi. Mivel a partnerem kénytelen voltam valamivel elő rukkolni miért tűnök el a próbákról olyan hirtelen mindig. Olyan hirtelen jött minden és annyira fáradt voltam, hogy kitálaltam neki, mindent tud és bízom benne, hogy nem említi meg senkinek. Egyébkén Adam nagyon jó fej, meg kedves meg még egy kicsit helyes is csak hát nagyon nem Niall.
Nem ugrik össze a gyomrom, ha meglátom, nem varázsolnak el a szemei, nem… Mindegy. Niall nincs itt, nagyon-nagyon messze van és hallani sem akar rólam. Ráadásul barátnője van. Egy ideig hívogatott, de nem vettem fel. Nem tudtam volna mit mondani neki. túl nehéz lett volna újra hallani a hangját, elég nekem az is hogy minden egyes éjjel a csókjával és vele álmodom. Jobb neki nélkülem, remélem ő is így van vele. Remélem elmúlt a csalódottsága és már csak dühös, vagy ami a leg nagyszerűbb lenne, már nem is tudja, ki vagyok. Talán elfelejtett és már boldog. Ó istenem csak ő legyen boldog, bízok benne, hogy akiket ott hagytam Londonban vidám élnek tovább. Annyira hiányoznak. A közös próbák, a hülyülések, minden. Hiányzik, hogy éljek!
Letöröltem egy két könnycseppet. Felvettem a maszkomat és Show Time. Ez most az én filmem, az én drámám, most én vagyok a világ legnagyobb színésznője. És én játszom, játszom a szerepem, amit az élet kiosztott nekem…

Az eső még mindig szakadatlanul esett mikor vissza fele sétáltam a korházba. A csuklyámat amennyire csak tudtam a fejembe húztam. A járda repedéseit vizsgálva mentem. Most elvileg hihetetlenül kellene örülnöm, hiszen bejutottunk a döntőbe. Igazából nekem ez az egész nem nagyon számít hiszen, bármennyire gonoszul hangzik- én csak a pénzért csinálom. Adam, na ő teljesen odáig volt, hogy bejutottunk. Most is épp valamilyen remek szórakozó helyen bulizik a többiekkel. Mindenki, aki részt vett a műsorban ott van kivéve engem. Bár nem sokon múlt, hogy nekem is mennem kellje végül Adam megmentette a helyzetet:
- Emma jobban vagy már? – kérdezte mire mindenki rám nézett.
- Ami azt illeti, még mindig nagyon szédülök és hát a hányingerem sem nagyon enyhült – kapcsoltam egyből és csalódottan a többiek felé néztem. – Ne haragudjatok, szerintem összeszedtem az influenzát, majd legközelebb ünneplünk! – mosolyogtam.
Valamiért senki nem akart egy fertőző beteggel bulizni így megúsztam. J
Az emlékképből egy villámcsapás szakított ki. Annyira váratlanul ért a hirtelen fényesség, hogy majdnem elestem egy buckába. Még csak az kéne, nem elég, hogy csurom víz vagyok, még sáros is lehetnék, hogy én mennyire szeretem a vihart…
Ebben a pillanatban egy autó repesztett el mellettem, nem kevés vizet fröcskölve fel rám.
- Hogy az a – morogtam. Miközben a kabátomról próbáltam egy fűszálat leszedni – amit a kedves sofőr fröcskölt rám - nem vettem észre, hogy az autó megáll és kiszáll belőle valaki, így szépen stílusosan neki mentem.
- Elnézést – mondtam az idegennek és ki akartam kerülni, de nem hagyta.
- Emma? Te vagy az? – kérdezte egy ismerős hang, nem ez nem lehet.
- I-igen – feleltem, majd óvatosan felnéztem. Az alak baseball sapkát és napszemüveget viselt. Ijesztően festett, tekintve hogy hajnali egy körül lehetett szóval a napszemcsit semmi nem indokolta, ráadásul a nevem is tudja és nem engedte, hogy kitérjek előle. Én mégsem féltem.
- Annyira hiányoztál – ölelt hirtelen magához.
- Ööö, megtudhatnám ki vagy? – dadogtam, persze legbelül már tudtam rá a választ.
- Ja persze bocsi – mondta, elengedett és levette a sapit és a szemüveget.
 A szívem vagy három dobbanást is kihagyott, éreztem, ahogy a pillangók felélednek a gyomromba és éreztem a hogyan megrohannak az emlékek.
- Mit keresel itt? – böktem ki, igazából nem tudtam miért pont ezt a mondatot mondtam először, hisz annyi mindent akartam neki mondani.
Niall zavartan gyűrögetni kezdte a sapkáját:
- A szomszéd országban lesz a turné következő helyszíne és – elakadt a szava és folyamatosan a földet pásztázta, miközben mindketten áztunk.
- Honnan tudtad, hogy itt vagyok? – szaladt ki belőlem ismét egy hülye kérdés.
Niall sóhajtott egy nagyod, majd a szemembe nézett. Megértettem. – Amy mindent elmondott igaz? – kérdeztem, de hangom nem volt dühös, furcsán nyugodt volt.
- Igen, de ne haragudj rá. Egész eddig semmit nem mondott, már az őrületbe kergettem a kérdéseimmel. Jaj, Emma annyira hiányoztál! – nézett rám még mindig.
- Sajnálom – kerestem a szavakat, de nem tudtam mit mondani. Ott állt velem szemben a srác akibe menthetetlenül bele esetem. Akit megbántottam, akinek csalódást okoztam és akinek BARÁTNŐJE van! –tényleg mindent sajnálok. Ha, tudnám vissza pörgetném a múltat, és nem megyek el a válogatóra – hazudtam.
-  Mi van?? – nézett rám Niall hatalmas szemekkel. Dörgött egy hatalmasat és akaratlanul is közelebb léptem egyet.
- Figyelj, tudom, hogy megbántottalak titeket – kezdtem,  a földet szuggeráltam ,nem tudtam a szemébe nézni – tudom, nem lett volna szabad így cserben hagynom titeket a turné közepén. Ne haragudj – néztem rá könnyes szemekkel.
- Emma senki nem haragszik rád – mondta halkan Niall.
- Az nem lehet?  - ráztam meg a fejem.
- Igaz először kicsit dühösek voltunk, de sosem haragudtunk. Szerintem mindenki tisztában volt vele, hogy nem önszántadból, csak azért, hogy bánts hagytál ott minket. Nem úgy, mint Bekka és Rosie.
- Mi van? – tettem fel most én a kérdést.
- Elmentek valami gazdag ausztrálhoz, lényegtelen. – legyintett én pedig semmit nem értettem.
- De-de Rosie a barátnőd? – hebegtem.
- Rosieval csak azért jártam, mert jó reklám fogás volt – mondta idegesen.
- Mi? – néztem rá hatalmas szemekkel – Én ezt nem értem- ráztam meg a fejem.
- Figyelj, nem hibáztál, csak mert haza jöttél a leukémiás húgodhoz, hogy ellásd a családod. Sőt mikor Amy elmondta azonnal jöttem ide. Emma annyira, de annyira csodállak, hogy tudtál végig boldognak látszani mikor ennyire szörnyű a helyzeted – kisimított egy vizes tincset az arcomból. Hiába remegett bele minden porcikám a mozdulatába, eltoltam magamtól éreztem a szánalmat a hangjában.
- Pontosan ezért nem akartam elmondani! – csattantam fel. – Nem kell mások szánalma, nem akarom, hogy másképp kezeljenek emiatt – kiabáltam. Majd sarkon fordultam, befutottam az épületbe. Benyitottam az első női mosdóba, becsuktam magam mögött az ajtót és zokogva rogytam össze.