Sziasztok!:)
Tudom, megint sokat késtem, de több ilyen nem lesz!:)
Ugyanis ez a befejező rész..:))
Nem tudok sok mindent hozzá fűzni, jó volt megosztani veletek ezt a történetet♥
csak hát nem mindig van a kedve az embernek vagyis hát nekem, írni:$$
Márpedig ez egy ilyesfajta blognál teljesen jogosan elvárható^^
Egy szó, mint száz...olvassátok szeretettel a blog utolsó részét!*-*♥
ui: remélem nem okozok, majd csalódást!:$:)
A műsorban használt sminkem patakokban folyt le az arcomról. Idegesen, remegő
kézzel szorongatta a nyakamban lógó medált, amit még a húgomtól kaptam.
Mindent elrontottam azzal, hogy jelentkezetem. Ha nem megyek Londonba, akkor
most nem fájna ennyire. Mégsem érzem teljesen úgy, hogy rosszul döntöttem, mert
hiába minden rossz, ott barátokra találtam. Miért, miért nem lehet minden
sokkal egyszerűbb?
Mély levegőket véve próbáltam felegyenesedni, mikor lépéseket hallottam
közeledni. Gyorsan bementem az egyik fülkébe és vártam, hogy újra egyedül
lehessek.
- Emma itt vagy? – hallottam Niall hangját. Nem válaszoltam. – Láttam hogy erre
jöttél- tette hozzá.
- Ez a női mosdó, menj ki! – szólaltam meg, de a hangom egyáltalán nem volt
parancsoló.
- Kizárt – jelentette ki és hallottam ahogy sorba kinyitja az ajtókat. Be
akartam zárni az ajtót, de remegett a kezem és minden csupa homály volt. Az
ajtó kinyílt és ott álltunk egymással szemen. – Emma, én egyáltalán nem
szánalomból jöttem ide – kezdte, mire ismét megindultak a könnyeim – Másképp
nézek rád igen, de nem azért, mert van egy beteg testvéred, hanem mert –
elhallgatott – azért, mert tetszel – mondta és lesütötte a szemét.
A szívem vadul kalapált és éreztem, ahogyan teljesen elvörösödöm, annyira
meglepett a kijelentése, hogy még a sírást is abba hagytam.
Annyira édes volt. Látszott rajta mennyire zavarban és tudtam, hogy meg kéne
szólalnom, de nem ment.
- Mondhatnál valamit – nézett rám zavartan. Nekem azonban még mindig nem jött ki
hang a torkomból. Aztán valami átszakadt bennem, elindultam felé. Mikor Niall
látta, hogy nem elmenekülni akarok, hanem egyenesen felé tatok, megragadta a
kezem, magához húzott, mosolyra húzta a száját és hosszasan megcsókolt.
Forgott velem a világ. Ez a csók
ezerszer többet jelentett, mint az első csókunk, tele volt érzelemmel, azt
kívántam, bár soha ne érne véget.
Persze ez lehetetlen, de reménykedni jó volt. Mikor befejeződött a csókunk,
hagytam, hogy magához öleljen. Akkor és ott meg akartam állítani az időt.
Féltem, ha elengedem véget ér a csoda és én felébredek majd, ez pedig meg sem
történté válik.
- Még mindig nem mondasz semmi? – kérdezte, és bár nem láttam tudtam, hogy
mosolyog.
- A női mosdó kellős közepén állunk. Szerinted mit fog gondolni a takarító néni,
ha benyit? – böktem ki ami legelőször eszembe jutott.
- Komolyan – tolt el kicsit magától, hogy a szemembe nézhessen. Ó, azok a
gyönyörű szemek. Vajon a tengernek is
ilyen varázslatos a színe vagy ez inkább az ég kékjére hajaz. Nem tudom még
sosem láttam a tengert. Na, majd az esküvőnkön megnézem. Hisz tuti a tenger
parton lesz és akkor majd Niall ott fog állni…
Azt hiszem kicsit elkalandoztam. :)
- Izé, khmm – nem voltam össze zavarodva, áá – szóval nekem is tetszel –
nyögtem ki, de olyan halkan, hogy szinte én magam sem hallottam.
- Hogyan? – vonta fel a szemöldökét, de az arca egyből elárulta, hogy jól
hallotta amit mondtam.
- Jól hallottad – hebegtem, majd kiszabadultam a kezei közül és az ajtó felé
indultam, de egy kéz visszatartott.
- Merre? – kérdezte mosolyogva.
- Ez még mindig a NŐ-I mosdó – vágtam rá kapásból. Igazából kicsit egyedül
akartam lenni a fejemben folyamatosan száguldó gondolataimmal.
- Igaz – hagyta helyben, de ahelyett, hogy elengedett volna lecsúsztatta a
kezét az ujjaimig és megfogta a kezem –
mehetünk – jelentette be, mint aki jól végezte dolgát és kinyitotta előttem az
ajtót. Nekem azonban földbe gyökerezett a lábam. – Na mi van? Mégis maradjunk? –
kérdezte, és féloldalas mosolyra húzta a száját.
- Nem, mehetünk - mondtam, valakinek másnak a hangján. Kimentem
az ajtón, végig a folyosón, nem gondolkoztam azon merre megyek. Éreztem ahogy a
keze fogja az enyémet. Nem mertem le nézni, és megbizonyosodni, hogy nem
csalnak az érzékeim. Bíztam az egyre hevesebben dobogó szívemben, és a lehető
legkisebbre összeszűkülő gyomromban.
Az egyik elágazásnál azonban megtorpantam. Jobbra a húgom korterme volt. Észre
sem vettem, hogy erre jövünk. Nem voltam benne biztos, hogy készen állok arra,
hogy lássam az arcát, amikor megpillantja a testvérem.
- Egyébként – fordultam vele szemben – hol szálltál meg? – kérdeztem és közben
azon agyaltam, hogyan vezethetném el innen, ráadásul anyu is mindjárt indul.
- Mi? – kérdezte meglepetten.
- Azt mondtad a szomszéd országban lesz a turné következő állomása, csak meg
kellett szállnod valahol – néztem rá értelmesen.
- Hát..
- Oké, szóval csak úgy idejöttél – értettem meg egyből – de valami ruhát csak
hoztál? – néztem rá felvont szemöldökkel.
- Persze, bent van a – a fejéhez kapott.
- Azt ne mond, hogy ott hagytad a taxiba.
- Nem, nem hagytam – sóhajtottam. – A reptéren hagytam – tette hozzá hanyagul.
- Mi? – kérdeztem most én. – Miért jöttél te repülővel, ha itt vagytok a
szomszédba?
- Londonból jöttem, a koncert csak egy hét múlva vasárnap lesz. Most szabad
hetünk van. – fejtette ki mosolyogva, de még mindig nem nagyon értettem, vagy
csak nem akartam érteni.
- Komolyan eljöttél Londonból, elhagytad a ruháid nincs hol aludnod és te
mosolyogsz?
- Nem terveztem el, csak mikor Amy elmondta mi van jöttem – vonta meg a vállát –
és persze hogy mosolygok, mikor végre megkaptam, amit már olyan régen akartam.
- Mindig is földön futó akartál lenni egy idegen országban, aminek nem beszéled
a nyelvét? – mosolyogtam rá.
- Nem egészen – vont magához és kezdetét vette egy újabb csók, majd még egy és
még egy.
Az agyam egyszerűen nem bírta felfogni mi történik velem, így kikapcsoltam és
csak a testemet hallgattam. Minden egyes érintésnél megborzongtam. Éreztem
ahogy egyre közelebb és közelebb kerülünk egymáshoz. Amíg nem volt mellettem
amíg nem éreztem a közelségét, nem tudtam mi az ami olyannyira hiányzik. Most
hogy itt van velem már tudom és SOHA nem akarom elengedni!!
- Khmm – köszörülte meg a torkát mögöttünk valaki, aki nagyon hasonlított
anyára.
- Szia anya – köszöntem zavartan és amilyen gyorsan csak lehetséges elhúzódtam
Nialltől. – Őt itt Niall – mutattam a barátomra. Te jó ég a barátomra. Nekem
van barátom! Akit Niallnek hívnak. Te jó isten Niall Horan a barátom! Oké,
abbahagytam. J
Anyu persze egyből kapcsolt. Lehet, hogy egy párszor megemlítettem neki Niallt,
néha egy-egy rosszabb pillanatomban talán még áradoztam is róla…
Tehát anyu, mindent tudott, persze ennek ellenére jó szülő révén ki akarta
faggatni a szőkeséget, és mivel voltam khhm némi nyelvi akadályok, így én is
lehettem ennél a kínos beszélgetésnek.
Igaz, a könyvekben, filmekben és legtöbbször a való életben is kellemetlen tud
lenni egy ilyen beszélgetés, meg kell hagyni az elején az is volt. Viszont
miután el telt fél óra már fel sem tűnt a helyzet furasága, vagy az hogy szinte
párhuzamosan két nyelven beszélek. Csak beszéltem, beszéltem és végre éreztem,
hogy élek!
- Jól van gyerekek nekem most mennem kell – mondta anya, ami csak annyit
jelenthetett, hogy erősen hajnalodik, jobban mondva reggeledik. Gyorsan
fordítottam Niallnek, majd elindultam, hogy kikísérjem anyát, de nem engedte.
- Kicsim maradj itt egész nyugodtan – mosolygott rám.
- De..
- Nincs, de! Azóta nem láttalak ilyenek – gondolkozott el – már nem is tudom
mikor mosolyogtál ilyen őszintén.
- Nem is mosolygok – ráztam meg a fejem.
- Dehogynem, mióta elkezdtünk beszélgetni folyamatosan ragyogsz, szerelmes vagy
– simította meg a karom.
Szóra nyitottam a számat, majd be is csuktam, anyának igaza van. Szerelmes
vagyok.
Ezzel a tudattal mentem vissza Niallhez, csak hogy nem volt ott ahol hagytam.
Lili szobája felé pedig egyre több orvos özönlött. Rossz, nagyon rossz
előérzetem támadt. A medálomhoz kaptam, majd rohanni kezdtem.
A szobában olyan látvány fogadott amit legvadabb álmaimban se hittem volna.
Lili felébredt. Nagyokat pislogott,
miközben az orvosok vizsgálták. Jó alaposan szemügyre vettem, tényleg ébren
volt nem csalt a szemem. Biztos ami biztos alapon magamba csíptem, de semmi.
Nem keltem fel, hisz nem álmodtam, ez maga volt a valóság.
Csak akkor vettem észre, hogy valahonnan halk zene szólt. Megpördültem a tengelyem
körül és ott volt ő, egy szál gitárral a kezében.
Kétségem sem volt, afelől, hogy a húgom miatta tért magához. Felé indultam,
miközben egy könnycsepp gördült végig az arcomon.
- Szeretlek! – súgtam, majd gitárostól együtt magamhoz öleltem. Biztos voltam
benne, hogy
az életem ennél már nem lehet jobb. tudtam, hogy minden rendbe lesz ezután.
Magamhoz húztam és hosszasan megcsókoltam.