14. Van amikor semmi nem jön össze...

Sziasztok!:))

Meg is hoztam a következő részt:$ remélem tetszeni fog^^

Jó olvasást!:)♥

Vannak dolgok az ember életében, amiket legszívesebben elfelejtene vagy egész egyszerűen meg nem történtté tenné. Biztos vagyok benne, hogy mindenkinek van ilyen emléke, ha nem több. Bár én nem mondanám magam valami izgalmas, folyamatosan pörgő és fene veszélyes életet élő lánynak, mégis az én életemben is számtalan olyan momentum van amit legszívesebben ripityára törnék és egy jó masszív szőnyeg alá söpörnék. Sajna azonban ez nem ilyen egyszerű. A múltat nem lehet vissza hozni és meg nem történté tenni. A jelenben nem lehet megnyomni egy PUSE gombot ami megállítja az időt. Talán pont emiatt keletkeznek a meggondolatlan döntések, esetleg épphogy annyit gondolkozik valaki, hogy mindenről lecsúszik. És milyen fantasztikus is lenne be lesni a jövőbe! Igen, klassz kis dolog lenne ha mindenkinek az élete kis DVD-ken lenne amit az ember a kedve szerint ide - oda pörget.
Így azonban, hogy ez nincs marad a sok bánat, bűntudat és még egy rakás igazán bosszantó érzés. Néha elgondolkozok azon minek ezek. Még nem sikerült erre magyarázatot találnom, de van egy elméletem. Miszerint, azért kell néha szenvedni, hogy mikor utána az emberrel valami jó dolog történik, azt sokkal boldogabban, vidámabban élje meg! Hisz állítólag minden okkal történik.
Ugyan azt még nem tudom, mi oka annak, hogy fél órával a színpadra állás előtt, itt ülök a színpad mellett egy eldugott kis zugba és a bokámba próbálok életet lehelni, ami nagyon de nagyon meg makacsolta magát  és nem hajlandó abba hagyni a lüktetést.
- Látta valaki Emmát? – kérdezi valaki, azt hiszem az egyik szervező. Még utoljára fújok egyet a jeges sprével a felduzzadt lábamra, majd kíméletlenül ráhúzom a rögzítőmet. Majd egy hatalmas sóhaj kíséretében álarcot cserélek. Igazi érzelmek- fájdalom, kétségbeesés, magány- le és ál érzelmek – öröm, vidámság, elégedettség – egy hatalmas mosoly kíséretében fel!
- Itt vagyok! – jelentettem be, majd elfoglaltam a helyem  a színpadon.

Igen, van amit megváltoztatnék, viszont van amit soha! Biztos vagyok benne, hogy az eddigi egyik legjobb döntésem volt jelentkezni, ide táncosnak. Volt, mikor úgy éreztem körülöttem mindem összeomlik, hát kerestem magamnak egy szebb boldogabb világot. Rengeteget olvastam, de  a legjobb amit tehettem, az a tánc. Elmenekülhettem egy olyan helyre ahol igazán önmagam lehetek, vagy éppen az aki szeretnék lenni.  Le sem tudom írni számomra mennyit jelent, amikor elismerően a közönség. Ezért megéri, megéri több órán keresztül irgalmatlanul fájó lábbal ugrálni és megkockáztatom néha egy-egy apró másodpercre még a húgommal is megéri összeveszni.
Azonban ez a varázs csak a színpadon létezik, mikor a fények lekapcsolódnak, és vége a szerepnek olyankor minden elhatalmasodik rajta.
Meghajlás után, fátyolos tekintettel másztam le a lépcsőn. Megvártam amíg mindenki eltűnik az öltözőben, behúzódtam a sarokba, majd egész egyszerűen a földre rogytam.
Eszméletlen fájdalom szabadult fel bennem, minden erőmmel azon voltam, hogy visszafojtsam a sikolyom, mert legszívesebben ezt csináltam volna, egy hatalmasat sikítani, milyen jó is lenne az most, de nem lehet. Össze kell szednem magam!
Hallottam ahogy a rajongók vihorászva elhagyják a nézőteret. Itt az ideje felkelni és visszamenni a buszba. Összeszorított a fogakkal feltápászkodtam, bementem az öltözőbe gyorsan felkaptam a táskám és kislisszoltam az ajtón és meg sem álltam volna a buszig, csak hogy arra nem számítottam, hogy a kivezető ajtón sem tudok majd kilépni. Annyi ember várta a srácokat, hogy képtelenség lett volna megközelíteni a járművet ami azt a célt szolgálná hogy elvigyen minket a szállodába, ahol ma este megszállunk. Bár a kisbusz tényleg fantasztikus, de azért mégsem tud ott aludni benne közel egy tucat ember, így logikusan mindig szállodákban fogunk éjszakázni.
Már kezdtem volna tárcsázni Amy számát, amikor az egyik folyosón megláttam, csakhogy nem volt egyedül. Ott állt a folyosó közepén és Harryvel, hát én úgy láttam beszélgettek. :D
Mivel nem akartam megzavarni semmit, úgy határoztam , hogy megkísérlem a lehetetlent és ki megyek a buszhoz feltűnés nélkül, hát majdnem sikerült.
Egészen az ajtóig semmi nem baj nem volt, aztán mikor nyitottam ki az ajtót valaki egy kellemes mozdulattal félre lökött, ezzel teljesen kitaszítva engem az egyensúlyomból, így kénytelen voltam ráállni a fájó lábamra.
- Áúú – szisszentem fel hirtelen és megtámaszkodtam az ajtó félfában.
- Emma minden rendben – aggodalmaskodott, Rosie(?) és elindult felém.
- Igen, persze – motyogtam. Mi ez a hirtelen jött kedvesség?
- Ne sajnáltasd már magad – karolt át mosolyogva-  nem veszed el a reflektor fényemet a kis bibiddel – suttogta folyamatosan a fülembe miközben átvezetett a tömegen – ki ne gyere innen! Niall mindjárt jön és ezeknek a kis csitriknek látniuk kell, hogy mi a pálya – suttogta továbbra is mosolyogva, majd intett a rajongóknak és becsapta előttem a busz ajtaját.
Döbbentem a csukott ajtót bámulva, nem tudtam mire vélni a dolgokat. Rosie tényleg ennyire kegyetlen lenne?
Lehuppantam az egyik kanapéra és az ablakon keresztül néztem az eseményeket.
Rosie sok Hollywoodi színésznőt megszégyenítően mosolygott és fényképezkedett. Rövidesen nyílt az épület ajtaja és valóban Niall lépet ki rajta, utána pedig szép sorba mindenki. Fényképeket csináltak, beszélgettek aláírtak, bemutatkoztak (a táncosok, persze J) szóval elvoltak. Látszott rajtuk, élvezik amit csináltak. Éreztem, ahogyan legördül egy könnycsepp. Amy épp egy rajongót fotózott Harryvel és látszott rajta mennyire élvezi ezt a környezet. Hirtelen valami elképesztően nagy űrt éreztem. Eddig azt gondoltam itt az igazi helyem, hogy itt fontos vagyok. Mit is hittem, nélkülem is tökéletesen elvannak a többiek, nem kellek én ide.
Felmásztam az emeletre, leültem az egyik székre, bedugtam a fülesem és meg sem moccantam amíg a szállodába nem értünk. Mikor megállt a busz megvártam míg mindenki leszáll, majd szótlanul elfoglaltam Amyvel közös szobámat, majd ledőltem az ágyra ahol még nem voltak csomagok. Senkinek nem tűntem fel, senkinek nem hiányoztam.
Órákig forgolódhattam az ágyban. Képtelen voltam aludni, hiányzott a családom, a barátnőm, egyedül éreztem magam iszonyatosan sajgott a lábam, elegem volt. Kikeltem az ágyból, majd le sántikáltam az udvarra. Hajnali kettő lévén senki nem volt itt ilyenkor, teljesen üresen állt a hely. Hiába volt ilyen késő mégis meleg volt, így gondolkodás nélkül leültem a medence szélére belelógattam a lábam és maxra tekertem a hang erőt az mp3-on.  Nagyon jó ez a kis kütyü, mindig mellettem van, igazából egy hibája van, hogy lemerül. Miután beadta a kulcsot csendben ücsörögtem tovább.
Nem igazán értettem miért is vagyok egyedül,hisz elméletileg valahol a  közelben van a legjobb barátnőm. Annyira szívesen beszélgetnék most vele. 
- Emma? – kérdezte egy hang.
- Igen? – fordultam értetlenül a kérdező felé.
- Mit keresel itt ilyenkor? – kérdezte Niall miközben leült mellém.
- Nem tudtam aludni- vontam meg a vállam – egyébként ezt én is kérdezhetném.
- Téged kereslek – válaszolta nemes egyszerűséggel, velem pedig forogni kezdett a világ – Rosie mondta elhagytad a telefonod, gondolta oda adom – túrt a zsebébe –tessék – adta a  kezembe a régi kis készüléket.
- Köszönöm – motyogtam zavartan és gyorsan tanulmányozni kezdtem.
Egy csomó nem fogadott hívásom volt és három olvasatlan üzenetem volt, mind Amytől. Rossz, nagyon rossz elő érzettel nyitottam meg őket:
„Szia, Rosie mondta, hogy már a szállodában vagy,mert nagyon elfáradtál. Azt mondta aludni szeretnél, ezért ne is zavarjalak, remélem nem csak valami kis trükkje és tényleg már a szállodában vagy.:$ Ha nem így van hívj fel és leütöm azt a csajt! J  Puszi: Amy”
„Oké, mivel nem hívtál, gondolom alszol. Nem is zavarlak, majd ha felkeltél esetleg megcsörgethetnél. Ja egyébkén képzeld randizni hívott Ő!*-* Légyszi hívj ha megkaptad, beszélni szeretnék veled!*-*”
„Nem tudom mi bajod van. 12-szer hívtalak. Azért majd ha egyszer eszedbe jutok hívj! Ha érdekel egyáltalán mi van velem…”
 Olyan görcsbe rándult a gyomrom, mint még soha. Záporoztak a könnyeim. Nem érdekelt ki ül épp most mellettem, hogy életem szerelme bőgni lát. Ez már nekem is sok volt. Miért? Miért akar Rosie tönkre tenni? Hisz én semmit nem tettem ellene.
A könnyeim megállás nélkül folytak, úgy éreztem kiszakad a mellkasom, amikor olyan dolog történt amire álmaiban sem számítottam volna. Niall egy szó nélkül közelebb jött, magához húzott és szorosan átölelt. Abban a helyzetben viszont olyannyira rosszul voltam, hogy fel sem tudtam fogni mi történik. Azt hiszem erre mondják, hogy az élet igazságtalan…