15. Most aztán minden összejött!!

Sziasztok!!:)

Itt van az újabb rész^^ remélem tetszeni fog:)):$$

Jó olvasást!:)♥

Nem érzékeltem az idő múlását. Annyi érzés kavargott bennem, hogy erre már egyszerűen képtelen voltam. Hirtelen, zúdult rám az elmúlt időszak összes elfojtott érzelme. Annyiszor, de annyiszor tartottam vissza a könnyeimet, annyira mélyen eltemettem magamban mindent, olyannyira próbáltam leplezni a valódi érzéseim, hogy most mikor előtörtek, elvesztettem felettük az irányítást és szakadatlan zokogtam és zokogtam. Minden  elismerésem Niallé aki végig mellettem volt, végig hallgatta/nézte ahogyan kibőgöm a szemeimet a helyéről és mégsem kérdezett semmit, csak ölelt, csak ott volt velem.
Úgy éreztem kihasználom, hisz nekem lehet, hogy fene jól esik, hogy itt van, viszont ő ezt szimpla udvariasságból teszi és szerintem már illendő lenne elengednem, még akkor is, ha ezt nagyon, de nagyon nem akarom.
Vettem egy mély levegőt, majd – nehezemre esett, de- elhúzódtam.
- Sajnálom, hogy így kiborultam – kezdtem miközben az utolsó könnycseppeket is kitöröltem a szememből.
- Gondolom nem a telefonod elvesztése viselt meg ennyire – nézet rám azokkal a gyönyörű kék szemeivel. Olyan sok, eddig ismeretlen érzést váltott ki belőlem, pusztán az, hogy rám nézett, hogy muszáj volt elfordítanom a fejem. Megrökönyödve vettem észre, hogy már kel fel a nap.
- Nem valóban nem – suttogtam.
- Figyu, fogalmam sincs mitől borultál ki ennyire, de ha gondolod nekem nyugodtan elmondhatod. – mondta és éreztem, hogy a tekintetemet keresi.
- Nagyon rendes tőled – néztem végre rá – de nem szeretnélek ezzel traktálni. Már így is a hülye labilis idegrendszerem miatt kellett kinn éjszakáznod. Ne haragudj – sajnálkoztam, és komolyan az összeesés szélén voltam, amikor Niall elnevettet magát. Értetlenül meredtem rá, percekig csak nevetett és már készültem kiszaladni a világból, amikor végre megszólalt.
- Bocsi, de szerintem egy egészen új nyelvet fedeztél fel az előbb – fejtette ki, bár még mindig nem értettem.
- Mi??
- Az előző mondatodban tuti, hogy három olyan szó is volt ami biztosan nem angol.
- Óóó – esett le és éreztem, ahogyan kezdek elvörösödni,ez a hülye nyelvtudásom. Niall pedig továbbra sem akarta abbahagyni a röhögést. – Oké elhiszem, hogy vicces a bénázásom, de légyszi hagyd abba, mert eléggé zavarban vagyok – motyogtam.
- Bocsi – tette fel védekezően a kezét, majd mosolyogva felém fordult. Megpróbáljam leírni milyen volt mikor az első napsugarak keresztülkúsztak a szőke hajtincsein? Szerintem erre nincsenek szavak, vagy csupán nekem túl kicsi ehhez a szókincsem. Annyira romantikus volt minden. A kicsit hideg, de kellemes nyári levegő, a néha- néha felhangzó madarak, a napfelkelte, minden. – Már rég éreztem ilyen jól magam – utalt imádatom tárgya az előbbi nevető rohamára, vagyis azt gondoltam arra utalt, de amit ezután tett az mintha túlmutatna ezen.
Annyira elbambultam, hogy későn esett le, hogy Niall arca egyre csak közeledik. Nem tudom, talán fejbe vertek, elájultam és most csak álmodom. Netán ez egy kész átverés show és mindjárt elő ugrik az egyik bokor valaki. Pontosan tudtam, hogy  helytelen amit teszünk, hisz neki BARÁTNŐJE van, mégsem tiltakoztam, hagytam hogy megcsókoljon.
Soha nem csókolóztam még. Igen, tudom, hogy ez nem túl menő, sőt mondhatni gáz, de egyszerűen nem voltam olyan társaság tagja – konkrétan semmilyené nem voltam – és valahogy ez eddig csak egy álmom volt, vagy lehet hogy most is álmodom.
- Niall –suttogtam, ezzel véget vetve a varázslatnak – nekem most mennem kell – motyogtam és feltápászkodtam. Az ír srác meglepetten nézett rám.
- Ne haragudj azt hittem, hogy…
- Niall neked barátnőd van – vágtam közbe – Rosie aranyos lány, nem kéne hülyeséget csinálnod. Ez meg sem történt – erőltettem magamra egy mosolyt, majd közelebb léptem hozzá. – Köszönök, mindent – öleltem meg – a reggelinél találkozunk – intettem mosolyogva, majd szép határozott viszonylag nyugodt léptekkel elindultam vissza a szállodába.
- A francba - hallottam még távolról Niall dühös hangját. Gondolom leesett neki mit csinált. Nem akarom, hogy bűn tudata legyen emiatt. Amint becsukódott mögöttem az ajtót, örült tempóba rohanni kezdtem. A folyosón kis híján fel is löktem Harryt és Amyt.
- Rohanós csaj, Hello! – biccentett nevetve, de én nem mosolyodtam el, meg sem álltam a szobámig.
- Emma – kiáltott utánam Amy. Nem fordultam vissza, becsuktam magam mögött az ajtót és rá vetődtem az ágyra, ahol folytattam a zokogást mintha abba sem hagytam volna.
- Emma! Emma! – hallottam Amy hangját egyre közelebbről. – Mi történt? Mi a baj? Miért nem hívtál? Emma mondj már valamit, mert megijesztesz!! – kezdett pánikolni Amy.
- Rosieee..el-vet-te és Niall közben felkellt a nap és és..
- Állj ebből semmit nem értek – szakított félbe Amy. – Gyere, megmossuk az arcod, aztán ha lenyugodtál szépen szóról szóra mindent elmesélsz.
Nem tudtam megszólalni, csak bólintottam és követtem a fürdőbe. Miután sikerült nagyjából lenyugodnom, mindent elmondtam Amynek egészen onnantól, hogy lejöttem a színpadról, egészen addig, hogy most itt ülünk a kanapén. Amy arcán minden féle érzelmek váltakoztak miközben meséltem, de – örök hála – egyszer sem szakított félbe.
- Oké – szólalt meg mikor úgy látta végeztem a beszámolóval. – Egyet magyarázz el nekem –tárta szét a kezét – MI A FENÉÉRT VÉDTED ROSIET? – kérdezte kicsit idegbetegen.
- Nem tudom – vontam meg a vállam – Valami oknál fogva Niall szereti, hisz te is látod milyen jól el vannak…
- Én csak azt látom, hogy az a pióca megfojtja Niallt- szólt közbe.
- Lehet, de ez nem az én dolgom és én ebbe nem akarok belefolyni – dőltem hátra a kanapén – különben is van nekem elég bajom – sóhajtottam.
- Tényleg hogy van a bokád? – váltott témát azonnal Amy, akinek mellesleg egyfolytában rezgett a mobilja.
- Fáj, nagyon – szisszentem fel, miközben leszedtem a rögzítőt – Majd elmúlik – mosolyogtam – viszont mesélj, mi van veled is tudod kivel?- kérdeztem bizalmasan.
- Hát..- kezdte Amy és most én hallgattam végig. Nos, az ő estéje ezerszer jobban telt. Harry elhívta vacsorázni, egy csomót beszélgettek aztán az este végére, hát várhatóan összejöttek. J
- Annyira örülök nektek! – öleltem magamhoz immár kapcsolatban élő barátnőmet.
- Hú nagyon boldog vagyok, csak hát kicsit félek milyen lesz meg minden – húzta el a száját.
Így hát végig beszélgettük a szállodai szobában ülve az egész napot. Vagyis én valamikor öt óra felé elaludtam egy hatalmas jeges izével a lábamon. Ez még nem is lett volna katasztrófa, mert így Amy Harryvel lehetett én nem gondolkoztam és a bokám is javulgatott. Viszont sikerült olyan szerencsésen forgolódnom, hogy lestem az ágyról egyesen az jeges bigyóra. Meg kell hagyni nem a legkellemesebb érzés arra kelni, hogy valami műanyag kupak szerű izé áll az oldaladba. Ennek tuti helye marad, áú. L
Az oldalamat fogva battyogtam le a hallba - majd egy kisebb segítség igénybe vétele után- a konyhába kötöttem ki. Nem igazán értették, mit keresek ott, mivel már rég letelt az ebéd idő, de miután közöltem, hogy sajna a vacsorát és a reggelit is kihagytam, vagyis már egy  ideje nem ettem, a kezembe nyomtak egy hatalmas szendvicset. Komolyan az a szendó akkora volt, hogy eltakarta a fél fejem. Pusztán a szerencse műve, hogy nem mentem neki mindenkinek aki elment mellettem. J
Tájékozódási képességeimre hagyatkozva beszálltam a liftbe, majd megnyomtam a gombot.  (Talán, ha nincs a kaja költemény a kezembe, be sem szállok.)
- Most a szendvics fog ebédelni vagy te? – kérdezte valaki a hátam mögül. Mondanám, hogy megijedtem és kiesett a kaja a kezemből, de sajna ez a hang nem egészen ilyen hatással van rám, bár bizsergést ez is kivált.
- Nagyon vicces – fordultam Niall felé – fogalmam sincs miért nyomták a kezembe fél Kína ebédjét – gondolkodtam el.
- Biztos látták, hogy kikkel jöttél. Nekünk mindig bitang mennyiségű kaja jár. Nem is értem hogy nézhetünk ki ilyen jól – gondolkodott el mire (akaratom ellenére) felnevettem.
- Lehet – nevettem tovább, aztán hirtelen megállt a lift és az arcomra fagyott a mosoly. Szerintem Niall látta mennyire megdöbbentem ezért megszólalt:
- Nyugi csak én állítottam le – mosolygott.
- Most ettől nyugodtabbnak kéne lennem? – vontam fel a szemöldököm.
- Jobb mintha itt ragadnánk ki tudja meddig – nevetett, de én nem nevettem. Jaj, annyira kínos volt. – Oké, figyelj beszélhetnénk? – kérdezte már sokkal komolyabban.
- Nem hinném, hogy el tudnék futni – vontam meg a vállam, és a falnak dőlve lecsúsztam a földre. „Elrablóm” követte a példámat, majd felém fordult.
- Ami a reggel történteket illeti én – kezdte a telefonom csengése félbe szakította. Soha, tényleg soha nem venném fel ilyen esetben. Csak hogy anya hívott, és ha ő hív, akkor azt még egy koncert kellős közepén is felveszem!
- Ne haragudj ezt muszáj felvennem – néztem rá esdeklően, majd megnyomtam a fogadás gombot. – Anya? – szóltam bele, egyből átváltva magyarra.
- Emma kicsim – szólt bele anyu egy kis idő után, nyugtalanító volt a hangja.
- Anya minden rendben? – kérdeztem, miközben felálltam és fel s alá kezdtem sétálni.
- Lili, Lili – már biztos voltam benne, hogy zokog.
- Mi van Lilivel? Anya megijesztesz! – szóltam kicsit ingerülten.
- Emma? – kérdezte egy ismeretlen női hang.
- Igen én vagyok – válaszoltam, közben pedig egész testemben remegtem.
- Emma, Timi vagyok – mutatkozott be.
- Timi, az istenért mond, már mi van Lilivel? – keltem ki magamból.
- Tegnap este elvesztette az eszméletét és – hagyta abba egy pillanatra –az óta kómában van – hadarta el gyorsan Timi.
  A kezemből a földre huppant a giga szendvics, minden vér a fejembe tódult, az egész testem remegett, zúgott a fülem. Jó formán kezdtem elveszteni az ítélő képességem, vagy egyáltalán bármilyen képességem. Borzalmasan kicsire szűkült a gyomrom, hányingerem volt, szédültem és állni is iszonyatos nagy megerőltetés volt.
- Azonnal indulok! – szóltam bele a telefonba, majd kinyomtam és minden erőm összeszedve Niall felé fordultam. – Légyszi indíts el a liftet – hebegtem egy számomra ismeretlen hangon. Niall biztos látta rajtam, hogy valami nagyon nincs rendben, mert egyből a gombok felé vette az irány és a lift rövidesen elindult.
- Minden oké? – kérdezte aggodalmasan.
- Nem semmi sem oké – szakadt ki belőlem, éreztem, hogy párásodik a tekintetem, tudtam, hogy nem bírom már sokáig és eltörik az a bizonyos mécses. – Figyelj, nekem most el kell mennem – kezdtem.
- Mi? Miért? És meddig? – döbbent le.
- Amynek mindet elmondok amint a gépen leszek…
- Mi, milyen gépen? – rázta a fejét, aztán leesett neki. – Vissza mész Magyarországra?
- Muszáj mennem – suttogtam a lift megállt én pedig már indultam is a szobám felé, remélve, hogy majd gyorsan össze pakolok és már itt sem vagyok. Tudtam, hogy Amy Harryvel van így nem fog kérdezősködni, azonban Niall követett. Néma csendbe nézte ahogyan összedobálom a cuccaim, de éreztem hogy nem fogja ennyiben hagyni.
- Nem mehetsz most el! – állta el az utam.
- Muszáj mennem! – néztem a szemébe.
- Nem! Nem hagyhatsz itt minket a turné közepén! – tiltakozott totál jogosan. Igaza volt, csak hogy a húgomról volt szó, mennem kellett. Sűrűn felfelé pislogva, újra elismételtem ezt a két szót:
- Mennem kell!- indultam meg, de megragadta a karom és maga felé fordított. Könnyes szemmel néztem azokba a gyönyörű szemekbe.
- Nem mehetsz el, most hogy végre léptem – mondta ki hirtelen.
- Mi? – kerekedett el a szemem, és egy pillanatra kizökkentem.
- Emma én…
- Te mi? – állt meg mellettünk csípőre tett kézzel Rosie.
- Én már itt sem vagyok! – húztam ki a kezem és a lábamat nem kímélve a lépcső felé indultam. Leszáguldottam a sötét lépcsőkön és kivágtam magam előtt az ajtót. Akkor már semmit nem láttam, így hatalmasat estem a lépcsőkön. Fájt, mindenem fájt, de nekem nem szabadott ezzel törődnöm, Mennem kellett!  Nagy nehezen feltápászkodtam, leintettem egy taxit és már úron is voltam a reptér felé. Csodával határos módón jó gépre szálltam fel.
Amint leültem, nem bírtam tovább ma már sokadszor zokogni kezdtem. Kinéztem az ablakon az eső zuhogott. Bennem pedig minden ripityára tört. Nagyon úgy festett, hogy mindent elveszítek ebben a pillanatban és szörnyen, égetően fájt!

14. Van amikor semmi nem jön össze...

Sziasztok!:))

Meg is hoztam a következő részt:$ remélem tetszeni fog^^

Jó olvasást!:)♥

Vannak dolgok az ember életében, amiket legszívesebben elfelejtene vagy egész egyszerűen meg nem történtté tenné. Biztos vagyok benne, hogy mindenkinek van ilyen emléke, ha nem több. Bár én nem mondanám magam valami izgalmas, folyamatosan pörgő és fene veszélyes életet élő lánynak, mégis az én életemben is számtalan olyan momentum van amit legszívesebben ripityára törnék és egy jó masszív szőnyeg alá söpörnék. Sajna azonban ez nem ilyen egyszerű. A múltat nem lehet vissza hozni és meg nem történté tenni. A jelenben nem lehet megnyomni egy PUSE gombot ami megállítja az időt. Talán pont emiatt keletkeznek a meggondolatlan döntések, esetleg épphogy annyit gondolkozik valaki, hogy mindenről lecsúszik. És milyen fantasztikus is lenne be lesni a jövőbe! Igen, klassz kis dolog lenne ha mindenkinek az élete kis DVD-ken lenne amit az ember a kedve szerint ide - oda pörget.
Így azonban, hogy ez nincs marad a sok bánat, bűntudat és még egy rakás igazán bosszantó érzés. Néha elgondolkozok azon minek ezek. Még nem sikerült erre magyarázatot találnom, de van egy elméletem. Miszerint, azért kell néha szenvedni, hogy mikor utána az emberrel valami jó dolog történik, azt sokkal boldogabban, vidámabban élje meg! Hisz állítólag minden okkal történik.
Ugyan azt még nem tudom, mi oka annak, hogy fél órával a színpadra állás előtt, itt ülök a színpad mellett egy eldugott kis zugba és a bokámba próbálok életet lehelni, ami nagyon de nagyon meg makacsolta magát  és nem hajlandó abba hagyni a lüktetést.
- Látta valaki Emmát? – kérdezi valaki, azt hiszem az egyik szervező. Még utoljára fújok egyet a jeges sprével a felduzzadt lábamra, majd kíméletlenül ráhúzom a rögzítőmet. Majd egy hatalmas sóhaj kíséretében álarcot cserélek. Igazi érzelmek- fájdalom, kétségbeesés, magány- le és ál érzelmek – öröm, vidámság, elégedettség – egy hatalmas mosoly kíséretében fel!
- Itt vagyok! – jelentettem be, majd elfoglaltam a helyem  a színpadon.

Igen, van amit megváltoztatnék, viszont van amit soha! Biztos vagyok benne, hogy az eddigi egyik legjobb döntésem volt jelentkezni, ide táncosnak. Volt, mikor úgy éreztem körülöttem mindem összeomlik, hát kerestem magamnak egy szebb boldogabb világot. Rengeteget olvastam, de  a legjobb amit tehettem, az a tánc. Elmenekülhettem egy olyan helyre ahol igazán önmagam lehetek, vagy éppen az aki szeretnék lenni.  Le sem tudom írni számomra mennyit jelent, amikor elismerően a közönség. Ezért megéri, megéri több órán keresztül irgalmatlanul fájó lábbal ugrálni és megkockáztatom néha egy-egy apró másodpercre még a húgommal is megéri összeveszni.
Azonban ez a varázs csak a színpadon létezik, mikor a fények lekapcsolódnak, és vége a szerepnek olyankor minden elhatalmasodik rajta.
Meghajlás után, fátyolos tekintettel másztam le a lépcsőn. Megvártam amíg mindenki eltűnik az öltözőben, behúzódtam a sarokba, majd egész egyszerűen a földre rogytam.
Eszméletlen fájdalom szabadult fel bennem, minden erőmmel azon voltam, hogy visszafojtsam a sikolyom, mert legszívesebben ezt csináltam volna, egy hatalmasat sikítani, milyen jó is lenne az most, de nem lehet. Össze kell szednem magam!
Hallottam ahogy a rajongók vihorászva elhagyják a nézőteret. Itt az ideje felkelni és visszamenni a buszba. Összeszorított a fogakkal feltápászkodtam, bementem az öltözőbe gyorsan felkaptam a táskám és kislisszoltam az ajtón és meg sem álltam volna a buszig, csak hogy arra nem számítottam, hogy a kivezető ajtón sem tudok majd kilépni. Annyi ember várta a srácokat, hogy képtelenség lett volna megközelíteni a járművet ami azt a célt szolgálná hogy elvigyen minket a szállodába, ahol ma este megszállunk. Bár a kisbusz tényleg fantasztikus, de azért mégsem tud ott aludni benne közel egy tucat ember, így logikusan mindig szállodákban fogunk éjszakázni.
Már kezdtem volna tárcsázni Amy számát, amikor az egyik folyosón megláttam, csakhogy nem volt egyedül. Ott állt a folyosó közepén és Harryvel, hát én úgy láttam beszélgettek. :D
Mivel nem akartam megzavarni semmit, úgy határoztam , hogy megkísérlem a lehetetlent és ki megyek a buszhoz feltűnés nélkül, hát majdnem sikerült.
Egészen az ajtóig semmi nem baj nem volt, aztán mikor nyitottam ki az ajtót valaki egy kellemes mozdulattal félre lökött, ezzel teljesen kitaszítva engem az egyensúlyomból, így kénytelen voltam ráállni a fájó lábamra.
- Áúú – szisszentem fel hirtelen és megtámaszkodtam az ajtó félfában.
- Emma minden rendben – aggodalmaskodott, Rosie(?) és elindult felém.
- Igen, persze – motyogtam. Mi ez a hirtelen jött kedvesség?
- Ne sajnáltasd már magad – karolt át mosolyogva-  nem veszed el a reflektor fényemet a kis bibiddel – suttogta folyamatosan a fülembe miközben átvezetett a tömegen – ki ne gyere innen! Niall mindjárt jön és ezeknek a kis csitriknek látniuk kell, hogy mi a pálya – suttogta továbbra is mosolyogva, majd intett a rajongóknak és becsapta előttem a busz ajtaját.
Döbbentem a csukott ajtót bámulva, nem tudtam mire vélni a dolgokat. Rosie tényleg ennyire kegyetlen lenne?
Lehuppantam az egyik kanapéra és az ablakon keresztül néztem az eseményeket.
Rosie sok Hollywoodi színésznőt megszégyenítően mosolygott és fényképezkedett. Rövidesen nyílt az épület ajtaja és valóban Niall lépet ki rajta, utána pedig szép sorba mindenki. Fényképeket csináltak, beszélgettek aláírtak, bemutatkoztak (a táncosok, persze J) szóval elvoltak. Látszott rajtuk, élvezik amit csináltak. Éreztem, ahogyan legördül egy könnycsepp. Amy épp egy rajongót fotózott Harryvel és látszott rajta mennyire élvezi ezt a környezet. Hirtelen valami elképesztően nagy űrt éreztem. Eddig azt gondoltam itt az igazi helyem, hogy itt fontos vagyok. Mit is hittem, nélkülem is tökéletesen elvannak a többiek, nem kellek én ide.
Felmásztam az emeletre, leültem az egyik székre, bedugtam a fülesem és meg sem moccantam amíg a szállodába nem értünk. Mikor megállt a busz megvártam míg mindenki leszáll, majd szótlanul elfoglaltam Amyvel közös szobámat, majd ledőltem az ágyra ahol még nem voltak csomagok. Senkinek nem tűntem fel, senkinek nem hiányoztam.
Órákig forgolódhattam az ágyban. Képtelen voltam aludni, hiányzott a családom, a barátnőm, egyedül éreztem magam iszonyatosan sajgott a lábam, elegem volt. Kikeltem az ágyból, majd le sántikáltam az udvarra. Hajnali kettő lévén senki nem volt itt ilyenkor, teljesen üresen állt a hely. Hiába volt ilyen késő mégis meleg volt, így gondolkodás nélkül leültem a medence szélére belelógattam a lábam és maxra tekertem a hang erőt az mp3-on.  Nagyon jó ez a kis kütyü, mindig mellettem van, igazából egy hibája van, hogy lemerül. Miután beadta a kulcsot csendben ücsörögtem tovább.
Nem igazán értettem miért is vagyok egyedül,hisz elméletileg valahol a  közelben van a legjobb barátnőm. Annyira szívesen beszélgetnék most vele. 
- Emma? – kérdezte egy hang.
- Igen? – fordultam értetlenül a kérdező felé.
- Mit keresel itt ilyenkor? – kérdezte Niall miközben leült mellém.
- Nem tudtam aludni- vontam meg a vállam – egyébként ezt én is kérdezhetném.
- Téged kereslek – válaszolta nemes egyszerűséggel, velem pedig forogni kezdett a világ – Rosie mondta elhagytad a telefonod, gondolta oda adom – túrt a zsebébe –tessék – adta a  kezembe a régi kis készüléket.
- Köszönöm – motyogtam zavartan és gyorsan tanulmányozni kezdtem.
Egy csomó nem fogadott hívásom volt és három olvasatlan üzenetem volt, mind Amytől. Rossz, nagyon rossz elő érzettel nyitottam meg őket:
„Szia, Rosie mondta, hogy már a szállodában vagy,mert nagyon elfáradtál. Azt mondta aludni szeretnél, ezért ne is zavarjalak, remélem nem csak valami kis trükkje és tényleg már a szállodában vagy.:$ Ha nem így van hívj fel és leütöm azt a csajt! J  Puszi: Amy”
„Oké, mivel nem hívtál, gondolom alszol. Nem is zavarlak, majd ha felkeltél esetleg megcsörgethetnél. Ja egyébkén képzeld randizni hívott Ő!*-* Légyszi hívj ha megkaptad, beszélni szeretnék veled!*-*”
„Nem tudom mi bajod van. 12-szer hívtalak. Azért majd ha egyszer eszedbe jutok hívj! Ha érdekel egyáltalán mi van velem…”
 Olyan görcsbe rándult a gyomrom, mint még soha. Záporoztak a könnyeim. Nem érdekelt ki ül épp most mellettem, hogy életem szerelme bőgni lát. Ez már nekem is sok volt. Miért? Miért akar Rosie tönkre tenni? Hisz én semmit nem tettem ellene.
A könnyeim megállás nélkül folytak, úgy éreztem kiszakad a mellkasom, amikor olyan dolog történt amire álmaiban sem számítottam volna. Niall egy szó nélkül közelebb jött, magához húzott és szorosan átölelt. Abban a helyzetben viszont olyannyira rosszul voltam, hogy fel sem tudtam fogni mi történik. Azt hiszem erre mondják, hogy az élet igazságtalan…

13. Ezt nem hiszem el!

Sziasztok!:)

Igen, tudom megint késtem:$$bocsánata:$

Az elmút hetem kb betegség& SzJG- ből( hihetetlenül, extra szuper, mega jóóó*-*♥) állt, de mára mindkettővel végeztem így meg is hoztam nektek az új részt!:))

Jó olvasást!:)♥

Hihetetlen milyen gyorsan el tud telni egy hét! Szinte még fel sem fogtam, hogy tényleg turnézni fogok és már itt is állok a hatalmas piros busz előtt, és azon gondolkozom, miért nem aludtam ki magam a héten, ahogy terveztem, mert már most iszonyú fáradt vagyok.
Az egész ott kezdődött, hogy miután kiderült az álprofilom létezése, Amy azonnal nyomozni kezdett és hétfő reggel fél kilenckor ujjongva ugrott rám, miközben én még aludtam!
- Egy hatttalmas zseni vagyok! – kiáltott a fülembe.
- Neked is jó reggelt – üdvözöltem, miközben a fejemre húztam a párnám, ami sajna nem tűnt hangszigeteltnek.:(
- Jujj, bocsi, hogy felkeltettelek, de muszáj eldicsekednem azzal, hogy sikeresen eltávolítattam a profilod a netről – dicsekedett, nekem pedig egyből kipattant a szemem.
- Ne?? – hüledeztem- de hogyan?
- Maradjunk annyiban, hogy este 11-kor nem írok feltétlen kedves hangnemben üzenetet. – gondolkodott el.
- Köszönöm – öleltem szorosan magamhoz, és mivel már úgy is fenn voltunk, lementünk enni valamit.
Hát kábé így kezdődött a hetem, az más kérdés, hogy összesen 12 óráig nem léteztem a net szerint, mivel  drága barátnőm rávett arra, hogy regisztráljak, mivel aki nincs fenn facebookon az nem is ember…fura. :D
Szóval így hogy csináltunk nekem - jobban mondva Amy csinált nekem- profilt, természetesen kellett nekem egy  jó profil kép. Na ezzel szenvedünk vagy 2 órát mivel, nekem egyszerűen semmi nem tetszett. Végül ráhagytam, hogy csináljon amit akar és elmentem aludni, mivelhogy ez olyan hajnali kettő körül volt. Egyébként, hogy azóta mennyi ismerősöm lett, vagy ilyesmi fogalmam sincs, mert azóta nem látogattam az oldalam. J
Kedden ismét bementünk a városba, bár akkor inkább volt a vásárlás a cél, mint a várod nézés.
A hét további részében próbáltunk, hogy minden klappoljon. Szerintem egyébként fog is, mert kizárt,hogy ilyen szervezés mellett bármi balul üt ki. Komolyan, Dani megmutatta a srácok programját, majdnem hogy az is meg van szabva nekik mikor menjenek el wc-re…
Fogalmam sincs hogyan jegyeznek meg ennyi infót, de nekem már attól a résztől szétesik a fejem ami csak ránk, táncosokra vonatkozik. A lényeg egyébként röviden annyi, hogy amikor a busz megáll és a fiúk random énekelgetnek, meg  alá írnak, addig mi szórakoztjuk azokat akik amúgy épp várnak vagy ilyesmi. Ja és még van egy tök jó dolog, egy közös tánc amit az ilyen megállók alkalmával meg lehet tanulni, és aki jön a koncertre az tudja kamatoztatni a tudását, ugyanis a koncerten szerepelni fog a koreo J
-  Mindenki itt van? – kérdezte Daniell.
- Szerintem igen – néztem körbe – illetve - forgolódtam – Bekkát és Rosiet nem látom.
- Itt vagyok – tipeget ( szó szerint, egy extra MAGAS sarkúban) Bekka. Igazából a bevonulása, egy kicsit sem volt meglepő és  nem is ütött nagyon szíven, viszont ami utána, vagyis akik utána jöttek, na az már fájt.
Rosie olyan szinten lógott Niall jobb karján, hogy már azt hittem leszakítja. Egyébként egy kész rejtély számomra, mikor és hogy vagy egyáltalán miért(?) jöttek össze. Csak az tudom, hogy egyik edzésre kézen fogva sétáltak  be a terembe, nekem pedig az önbizalmam sétált ki, belőlem.
- Rendben megvagyunk – jelentette be Dani, majd a srácok manegere fel invitált bennünket a buszra, ami egyébként eszméletlen volt.
Elve ugye két szintes volt,így nem is lehetett más csak őrületes! Az alsó szint a fiúké, a felsőn pedig m i lányok (az 5 táncos) osztozunk. Mivel busz nem vártam valami luxus körülményekre, de csalódnom kellett. Mintanyiunknak külön ágyunk volt és egy kis szekrényünk. Mikor a busz elindult épp az alsó szintet csodáltam, így  a hirtelen mozgástól majdnem hanyatt estem, ha valaki nem kap el. Nos ez a valaki, lehet hogy jobb ha nem teszi, mivel a buszaban két embernek is szaporábban kezdett verni a szíve, nekem és Rosienak, aki nem nézte valami jó szemmel, hogy a barátja, egyáltalán hozzám ért.
- Köszönöm – mondtam, totál zavarban.
- Semmiség – mosolygott Niall én pedig az ájulás szélén álltam, a fenébe, pedig én nekem nem is tetszik, vagy még is??
- Hé csajok nem játszunk valamit? – kérdezte Louis, megtörve a kínos pillanatot.
-  Játszunk – válaszolta az első khm csaj(?) Harry.
-  Oké, hozom az iPadam – szól Zayn, mire Amyvel értetlenül néztünk össze, majd a körülöttünk lévőkre.
- Mit játszunk? – kérdeztem meg végül, mert nagyon úgy tűnt ezt senki nem akarja kifejteni.
- Logo Quiz! – jelentette be ünnepélyesen Liam.
- Oké, és az mi? – kérdeztem, mire mindenki úgy fordult felém, mintha kábé azt kérdeztem volna: „Hé, kikkel megyek épp turnézni?” Jobbnak láttam behúzott nyakkal lekuporodni az egyik fotelba és onnan figyelni. Egyébként a játék nagyon tetszett. Mindenféle, mesét, filmet, híres embert vagy épp karaktert kellet kitalálni. Bár én egy csomót tudtam nem mentek velem valami sokra ugyanis, mindent csak a magyar nevén ismertem.
- Biztos nem tudod körül írni? – kérdezte Louis.
- Ööö – na most hogyan írjam nekik körül a Maci Lacit, vagy a Pindúr Pandúrokat? – Nem hinném, bocsi – tettem fel a kezem és inkább a gondolataimba merültem és igyekeztem senkit nem zavarni.
- Tessék, csoki – nyújtott felém Niall egy darab Mars csokit.
- Köszönöm – vettem el és éreztem, hogy egyre vörösebb leszek.
- Egyébként – ült le mellém – hogyan mondják magyarul, hogy – gondolkodott én pedig éreztem, hogy valakinek a szemei lyukat égetnek a hátamon. – csoki – nyögte ki végül én pedig egyből rávágtam a magyar megfelelőjét, amire elég furán nézett rám és meg sem próbálta kiejteni.
- Niall – ült bele az ölébe hirtelen Rosie, akit nem éppen zavart, hogy éppen beszélgettünk.
- Igen? – nézett a szőkeségre fáradtan Niall.
- Nem érzem jól magam, szerintem ledőlök egy kicsit- nyávogta engem pedig kirázott a hideg minden egyes szavánál.
- Oké – mondta Niall, amolyan „erre most mit mondjak” stílusban.
- Esetleg nem jönnél fel velem, hogy nem legyek egyesül? – kérdezte, de inkább kijelentésnek hatott és már húzta is maga után az írt.
Kicsit felháborodva fordultam vissza a többiekhez, ezt persze csak én tudtam, de ez részlet kérdés.
A nap többi részében utaztunk, közben a többiek játszottak én pedig Lilit akartam felhívni.
- Még mindig nem reagáll?- kérdezte halkan Amy.
- Nem, semmi – feleltem kicsit szomorúan, majd megráztam a fejem és sejtelmesen ránéztem.
- Ne mondj semmit! – kezdte, pedig én meg sem szólaltam. Ezek szerint, nem csak nekem esett le hogy Harry egész nap a közelében van és le sem veszi róla a szemét, csak idő kérdése és tuti össze jönnek. J
Még beszélgettünk kicsit, főleg kód szavakban, hogy a többiek ne nagyon értsék miről, majd a busz hirtelen megállt és kezdetét vette az első állomás. Mivel a srácoknak sikerült bealudniuk, mi mentünk előre betanítani a koreográfiát amíg ők felébredtek.:)
Óriási hangulat uralkodott, rengetegen voltak. Iszonyatos nagy öröm mikor te csinálsz egy mozdulatot majd közel száz ember csinálja utánad, remek volt! Aztán a srácok énekeltek, mi pedig – mivel azt kaptuk utasításnak, hogy a koncerteken eltérő mozdulat sorokat táncoljunk (videó felvételek) – őrjöngtünk. Aztán elkezdődött, a dedikálás. Nos egészen eddig a pillanatig remekül éreztem magam. Ám ahogy kezdett gyűlni a tömeg és konkrétan eltapostak, kezdtem elveszteni az irányítást. Fogalam  sincs hova sodort az ár, nem tudtam mennyi ember nyomul át rajtam, csak egyet tudtam, ki akartam jutni! Aztán mikor már kezdett kiteljesedni rajtam a tömeg okozta pánik. Éreztem, hogy szédülök, és kezdek lesápadni.  Körülöttem minden forogni kezdett, majd már csak éreztem hogy zuhanok, majd egy hatalmasat csattanva földet érek. A körülöttem lévők, szerencsémre azonnal félre álltak és jelezték, hogy valaki elesett. Mindenki sikongatott és intézkedni akart én pedig hiába akartam felállni nem ment, rettenetesen sajgott a bokám.
- Ez egyszerűen nem lehet igaz! – gondoltam magamban. Majd hírtelen Lili arca jelent meg előttem és rájöttem muszáj fel állnom, különben feleslegesen vesztem vele össze.
- Emma, minden oké-  guggolt le mellém, legnagyobb meglepetésemre Niall.
- Persze, csak megbotlottam – erőltettem magamra egy mosolyt, és hagytam, hogy felhúzzon.
- Gyere, felkísérlek a buszra – ajánlotta fel.
- Köszi, de téged várnak a rajongók ,majd egyedül felmegyek és nem hátráltatlak titeket tovább – mosolyogtam. Aztán hatalmas hévvel neki is indultam, ahha ez akkor sem lett volna valami nyerő ötlet, ha épp nem fáj pokolian a bokám, így azonban – ma másodszor – Niall kezei között kötöttem ki.
- Oké, tehát felkísérlek a buszra – jelentette ki ellentmondást nem tűrve, majd átkarolt. Nem mondom, hogy a mozdulatba nem haltam bele, de  muszáj volt megszólalnom.
- De a rajongók..
- Látsz itt valakit? – kérdezte belém fojtva a szót és valóban, mindki háttal állt nekünk. – A srácok addig elterelik a figyelmüket, nyugi – magyarázott az értetlen fejemet látva.
- Oké – mondtam, majd hagytam hogy felbicegjen velem a buszra. Bizonyára ha nem lenne Rosie és  én nem én lennék, Niall pedig nem Niall akkor ez egy tökéletesen romantikus pillanat lett volna. Csak hogy sajna én ,én voltam, Niall is önmaga maradt és Rosie arcát is folyamatosan magam előtt láttam.
- Köszönöm szépen, jövök neked – hálálkodtam, mikor már a buszon voltunk.
- Ugyan – legyintett – Szólok egy orvosnak, hogy nézze meg a bokád addig maradj itt! – szólt rám.
- Nem terveztem elfutni – nevettem fel kínosan.
Niall elindult a kijárat felé én pedig egyedül maradtam a gondolataimmal.
Próbáltam kiverni a fejemben cikázó képeket. Niall közelségét. A sajgó bokámat. Niall őrülten jól eső közelségét. Lili csalódott arcát. Niall kék szemeit közelről. Rosiet. Niall illatát. Rosie dühös arcát. A Nialltől kapott csokit. Rosie és Bekka dühtől csillogó szemeit. De a fenébe is még ennek ellenére is azt kívántam, bárcsak Niall ott lenne mellettem. Áh, azt hiszem nagyon bevágtam a fejem.
Nyílt az ajtó. Lélegzet visszafojtva várta, hogy Niall lépjen be, de nem ő volt, hanem Amy, aki egyből megölelt. Nekem belőlem pedig minden akaratom ellenére feltört a zokogás. Az élet igazságtalan! A húgomat akarom, az anyukámat akarom és igen egy olyan fiúba estem bele aki foglalt. Ez egész egyszerűen nem lehet igaz!

12. London szíve

Sziasztok!

Tudom, csúsztam egy napot:$$ A hétvégém kicsit zsúfoltabbra sikeredett mint szerettem volna:$$
remélem azért tetszeni fog ez a rész :$$
és aki olvassa a Szent Johanna Gimit 8 az ne feledje pénteken  és SZOMBATON megjelenés!!*-*♥

Jó olvasást!*-*♥

UI: elképzelhető, hogy a következő rész is majd hétfőn jön, mivel szerintem, majd csak harapófogóval lehet tőlem elvenni a könyvet...vagy azzal sem :P ♥

Azt mondják minden változik. Az idő, a különböző ember által alkotott kütyük, az emberek személyisége , minden. Vagy nem is változik,minden csupán csak az emberek? Vajon ez a változás törvény szerű? Mindenkinek meg kell változnia egyszer? És ha igen, akkor meg van szabva, hogy mikor, meddig következhet be ez a  folyamat? Vannak ennek egyáltalán jelei? Egyik reggel felébredsz és más vagy? Inkább ez egy hosszú folyamat? Mit kell ilyenkor érezni? Miért érzem úgy, hogy én nem változok semmit, de körülöttem mindenki igen? Hogy van ez??
Ilyesféle magas röptű gondolatok keringtek a fejemben, miközben a nappaliban ülve bámulom a lenémított tévét és kevergettem a reggeli teámat. Mostanában szinte minden reggel teát iszom, hmm lehet, hogy vérbeli angol lettem? Mondjuk tejjel még nem próbáltam, majd idővel arra is sort kerítek.:)
Hirtelen a telefonom vadul csipogni kezdett, még szerencse, hogy épp a zsebemben volt különben tuti mindenki fel kelt volna, nem hogy a házban de még a környéken is.
Az SMS - amit kaptam- nem volt hosszúnak mondható, mégis könnyek szöktek a szemembe.
„Láttalak tegnap, néha egészen tűrhető voltál. Lili”
 Jó nem nevezhetném épp a  leg szívet melengetőbb szövegnek, de mégis annyira jól esett, hogy  a húgom rengeteg idő után ismét írt, hogy az leírhatatlan. Nem nagyon tudtam mit írhatnék erre, így csupán egy rövidke szót küldtem el, de azt tiszta szívemből!
- Mit nézünk – huppant le mellém Amy.
- Nem tudom – vontam meg a válla és a néma tv-re emeltem könnyes tekintetem ( hű be költőien fogalmaztam :))
- Ahham – válaszolta a barátnőm, fel sem pillantva a telefonjából. Felvont szemöldökkel fordultam a megállás nélkül pötyögő barátnőm felé. Aztán mielőtt megkérdezhettem volna kivel SMS- ezik, felnézett a telefonjából és várakozó pillantásokkal nézett felém.
- Emma? – kezdte, aztán megrázta a fejét és valami egészen más  fény csillant fel a szemében. – Készülj, ma megyünk várost nézni! – értetlenül meredtem rá – Na ne vágj már ilyen fejet! Tudom, hogy itt laksz már egy hónapja, de még nem ültél a London Eye –on nem láttad a Tower - Bridge-et szétnyitva és nem hallottad a Bing-Bent szóval, nyomás öltözni fél óra és indulunk! – jelentette ki és ellent mondást nem tűrve fel tuszkolt a lépcsőn. Mielőtt rá csapta volna a kezemre az ajtót még kiszúrtam, hogy újabb SMSt kapott, érdekes napnak ígérkezik.

Éppen a ma készült képeket csodáltam a London Eye előtt lévő végtelen sorban. Amy vadul írt az újabb üzenetét egy titokzatos személynek, akivel egész nap tartotta a kapcsolatot. A nap kivételesen látszott, egy felhő sem volt az égen. Csodás nap volt. Elmélkedésemből egy ismerős hang szakított ki:
- Emma? – kérdezte a hang.
- Igen? – fordultam hátra a titokzatos hang gazdáját keresve. Legnagyobb meglepetésemre Adammel találtam szemben magam. – Adam, Szia! – örültem meg neki.
- Szia! – köszönt repülős társam is.
- Emma gyere már, halad a sor! – szólt rám Amy, majd meglátta Adamet és kérdőn fordult felém.
- Amy, ő itt Adam, akivel egy gépen jöttem a válogatóra ő is épp egy válogatásra tartott, csak ő focizik és mivel itt találkoztunk, gondolom sikerült neki bekerülni – mosolyogtam a barátnőmre, majd az „új fiú felé fordultam”: - Adam ő itt Amy, aki a legutóbbi találkozásunk óta a legjobb barátnőmmé avanzsált. – Amy mosolyogva nyújtotta a kezét Adam felé, majd megakadt a szeme a kezében tartott vattacukron.
- Az honnan van? – kérdezte le sem véve a szemét a nyalánkságról.
- Onnan – mutatott egy kis sátor irányába Adam.
- Első dolgunk lesz miután leszálltunk, hogy veszünk egy ilyent, már ezer éve nem ettem – epekedett.
- Tessék neked adom, nekem túl  édes meg ragad, meg pfúj. Nem is értem minek vette meg – Amyvel egyszerre nevettük el magunkat, majd neki kezdtünk a nyalánkság felfalásának.
Adam egyébként nagyon jó fej. Miközben vártuk, hogy végre beszállhassunk egy kapszulába, nagyon sokat beszélgettünk. Kiderült, hogy valami álom focicsapatba került be, bár még csak kis pados, ez neki mindennél többet jelent. Úgy fest, Londonban minden álom valóra válik. :)
- Képzeld Adam – kezdte Amy, és ahogy rám nézett tudtam, hogy most nagyon le fog égetni, de nem volt időm közbe szólni. – Sikerült megnevettetnünk a Buckingham palota őreit – mesélte Amy.
- Komoly? Hogyan? – értetlenkedett Adam.
- Én beszálltam – léptem be egy kabinba miközben Amy folyamatosan magyarázott.  Igazából a sztori az úgy volt, hogy egy ártatlan,” milyen ez a munka?” kérdést akartam fel tenni, de nem épp azt a hatást váltottam ki amit szerettem volna. Körülöttem mindenki elkezdett szakadni a röhögéstől.  Eléggé valószínű, hogy valamit nem úgy mondtam ahogy kellett volna, mindegy nekem legalább sikerült ami több ezer embernek nem. :)
Miközben én a Temzében gyönyörködtem drágalátos utas társaim szakadtak, azt ugyan még mindig nem tudom mit mondtam, de hogy Amy még sokáig emlegeti az tuti!
- Lányok nekem mennem kell edzésre – mondta Adam mikor leszálltunk a hatalmas óriás kerékről – remélem még találkozunk – nevetett fel megint, az elmúl fél órában pofátlanul sokadszor.
- Na jó ennyire nem lehetett gáz – védekeztem.
- Tudod mit mondtál?- kérdezte Adam magyarul.
- Nem vágtam rá automatikusan én is az anyanyelvemen – és ha jobban bele gondolok nem is akarom tudni – tettem keresztbe a kezem „durcásan”.
- Felőlem – nevetett ismételten – Nekem most már tényleg rohannom kell. – tért vissza angolra.
- Köszi a vattacukrot – mondta Amy.
- Semmiség – legyintett – Bejelölhetlek titeket Facebookon? – kérdezte már félig indulásra készen.
- Persze, Amy Black – vágta rá egyből Amy.
- Oké – jegyezte fel Adam, majd várakozóan felém fordult.
- Nekem nincs Facebook profilom, de majd Amyén írok – mosolyodtam el. A kijelentésemre úgy néztek rám mintha kábé UFO lennék.
- Rendben – kapcsolt a Adam, hogy ő tulajdonképpen késésben van. – Sziasztok!
- Szia! – köszöntünk kórusban, majd haza indultunk.
Amy szokatlanul nagyon csendes volt a haza vezető úton és  még a telefonját sem vette elő. (Később kiderült, teljesen lemerítette.) Mikor beértünk a házba, ledobtam a cuccaim, és vettem egy forró fürdőt, mert bár London eszméletlen gyönyörű, rengeteget kell gyalogolni az embernek. Mikor mindennel végeztem, lementem egy bögre – nem meglepő – forró teáért. Elmosolyodtam a piros X láttán amit, valószínű a barátosném rajzol oda a hűtőn lévő naptárra. A jel egyébként a szombaton kezdődő turnét jelenti. Hihetetlen, hogy egy busszal fogunk utazni a srácokkal! Ez valami extra, amit soha nem gondoltam volna.
Bögrével a kezemben baktattam fel az emeletre, majd mikor láttam, hogy Amynél ég a villany bekopogtam.
- Gyere- szólt a szoba tulajdonosa.
- Csak annyira akartam kérdezni –léptem be- hogy minden rendben van? Olyan szótlan voltál haza felé.
- Persze minden! – mosolygott. – Csak azt hittem kedveled Adamet- mondta csalódottan.
- Kedvelem is jó fej – mondtam – de hogy jön ez ide? – telepedtem le mellé az ágy szélére.
- Hát tudod – tette le a laptopját – azt mondtad neki, hogy nem vagy fenn Facebookon.
- Mert nem is vagyok! – tártam szét a kezem.
- De én találtam egy Nagy Emmát a te képeddel. – csodálkozott, majd nekem is megmutatta valóban én voltam, vagyis mégsem hiszen én nem tudtam róla(m).
- Oké, valaki csórja a személy azonosságom – kezdtem pánikolni.
- Nyugi holnap lenyomozzuk – bíztatott.
- Rendben- sóhajtottam – Egyébként kivel SMS-eztél egész nap? – kérdeztem.
- Hát, ízé, őő – hebegett és kezdett úgy elvörösödni mikor, mikor…
- Te egész  nap Harryvel trécseltél –kaptam a szabd kezem a szám elé.
- Igen – suttogta totál vörösen – De honnan tudod? – nézett rám gyanakodva.
- Ó én előbb tudtam, hogy beleestél, mint te – kacsintottam.
 Te hát így állunk. Amy halálosan szerelmes. Adam valószínű azt hiszi lekoptattam. A lábam sajog. A vattacukor tuti egész este kergetni fog álmomba. Lili ma végre üzent! Ja és valaki lopja a személyemet. Nem mellesleg 5 nap és megindul a turné! Azt hiszem most megyek és alszok egy hatalmasat! :)