2012. december 10., hétfő

2. A válogató


Sziasztok!!:)
Hááát itt lenne a  második rész:$$
 remélem tetszeni fog és majd kommenteltek :$$*-*
Jó olvasást!!:)


Fárasztó három óra után, epekedve nyúltam a vizes palackom után. Bár  a mozdulatsorokat megkaptuk e-mailen keresztül mégis teljesen más  élőben harminc  embernek egyszerre mozdulnia.
Leültem a sarkba ahova  a cuccaimat tettem, gyorsan megnéztem a telefonom, szerencsére semmi hívás. Elővettem egy kis törölközőt a táskámból, majd körbenéztem a társaságon.
Mindenkit hajtott  a vágy, hogy nyerjen és kedvenceivel egy légtérben lehessen. Bár imádtam a fiúkat, a tánc iránti szeretetem ennél sokkal nagyobb volt.  Égett a tűz mindenki szemében, és győzni akartak.  Megértem őket, én is ezt éreztem. Szörnyű lett volna, ha ma hazaküldenek és nem sikerül betartanom az ígéretem. Ugyan harmincan vagyunk, de csupán csak 14 hely kiadó. A helyzet röviden a következő: Videós jelentkezést kellett, küldeni, majd akik megfeleltek azokat elhívták Londonba.  Megmondom őszintén nem volt könnyű feladat számomra  már maga  a jelentkezés sem, mivel nincsenek nagyon barátaim, oké igazából nincs egyetlen sem, nagy fejtörést jelentett számomra  a internet használata. Anyu egyedül nevel bennünket, apu rég lelépett, és hát nem élünk valami fényűző körülmények között, de ezt egy cseppet sem bánom, mert tudom  a húgomnak kell a pénz! Szóval nagy nehezen megcsináltam  a videót, majd elküldtem, már csak  a koreográfia volt hátra. Szerintem az mindent elmond, hogy a  könyvtárban, hang nélkül gyakorlatilag egyhelyben sajátítottam el  a lépéseket. Ennek ellenére nem várom el, hogy kivételezzenek velem, hiszen pontosan tudtam mivel jár ez a verseny, még is elvállaltam. Kerestem magamnak munkát, bébiszitterkeddem, kutyát sétáltattam, felszolgáltam, takarítottam, vagy ha kellet órákon keresztül fagyoskodtam a  hidegben különböző jelmezekben ugrálva vagy szórólapokat osztogatva. Eközben persze tanulnom is kellet hisz ösztöndíjasként nem engedhettem meg magnak a  rossz átlagot, be kell vallanom nem volt egyszerű így 17 éves fejjel végig csinálni, de elengedhetetlen volt a célom elérése érdekében, így tettem amit jónak véltem.  Mostanra meg van 4 repülőjegy ára – vagyis már csak 3 – nagyon meg kell gondolnom mikor megyek haza, már ha beválogatnak.
- Jól van– szakította félbe gondolat menetemet  Danielle – a srácok már itt vannak szóval szedjétek össze magatokat, örüljétek ki magatok stb..- mosolygott – és 10 perc múlva show time! – csapta össze a tenyerét, majd kiment.
Körülöttem többen sikítoztak, valaki sírva is fakadt, és voltak akik lázasan gyakoroltak. Életem leghosszabb  negyedórája volt (természetesen késtek
J).
- Hello lányok! – köszönt Harry. Persze akkora ováció alakult ki, hogy majd elestem, pedig egyhelyben álltam. Én sosem tartoztam az „ugorjuk rájuk teperjük le őket” rajongók közé. Most sem bizonygattam, hogy mennyire szeretem őket, csupán álltam a helyemen – szigorúan a hátsó sorban- a kezdést várva, hatalmas mosollyal  az arcomon. Egy pillanatra megláttam Niall tekintetét, mintha szomorú lett volna, persze mosoly volt az arcán, de a szeme, mintha azok a kékségek nem így éreztek volna. Persze nem ismerem így nem tudhatom, csak olyan furcsa volt. Azonban nem tudtam sokat gondolkozni rajta, mert felcsendült a Live Wihle We’re Young első dallama és kezdetét vette a megmérettetés.
A szám feléig ment minden, mint  a karika csapás. Minden lépésem a helyén volt,végig mosolyogtam, vagyis a második sortól tátogtam a sorokat. Léptem jobbra, majd balra a  testem együtt élt a zenével. Iszonyatosan élvezetem, egészen meg is feledkeztem kik látnak. Aztán a  szám felénél mikor beálltunk tömött sorokba a  jól ismert mozdulathoz, megbotlottam az előttem lévő lány lábában, kiment a bokám. Szerencsére gyorsan kapcsoltam és míg a lány kétségbeesetten rám nézett hatalmas mosollyal alig észre vehetően megráztam a fejem.
- Senkinek nem tűnt fel. ÉLJEN! -  könyveltem el magamban, miközben a szörnyű fájdalom járta át a bokám, majd az egész testem. Feldühödtem, hogy mindez pont most történt velem és még nagyobb erő bedobással tettem meg az utolsó métereket a színpadon. Rajtam volt a sor, elöl álltam ahol mindenki lát. Sosem szerettem elöl állni, mindig rettegtem a közönség reakciójától, ám ebben a pillanatban alig érzékeltem a környezetet. Nem tudom, hogy a fájdalomnak vagy az idegességnek tudható-e be, de a  lehető  leghatalmasabb mosolyom vettem elő, össze szorítottam a  fogaim és megcsináltam.
 A szám elhallgatott, meghajoltunk és  a srácok tapsoltak. Könny szökött a szemembe, gyorsan felemeltem a fejem és a fény felé fordultam, nem akartam sírni. Louis kiállt, mondott pár szót, de nem értetem meg mik lehettek azok. Talán, ha magyarul van, de persze angolul volt és semmi erőm nem maradt koncentrálni és lefordítani. Mivel fogalmam sincs mit mondhatott, józan paraszti eszemre hagyatkozva és a körülöttem történő eseményekből leszűrtem, el mennek döntést hozni.
Próbáltam a lehető legfeltűnéstelenebbül vissza  bicegni a helyemhez, majd a fal mentén lecsúsztam a földre. Alig értem el a padlót egy alak lépett oda hozzá:
- Jól vagy? –kérdezte, akiben megbotlottam.
- Igen – mondtam magabiztosan.
- Biztos, eléggé kezd bedagadni a lábad – húzta el a száját és aggodalmat láttam a szemében.
Aggódni értem? Ez a dolog idegen volt számomra, értem sosem aggódtak, nem tudtam mit kezdeni az érzéssel.
- Jól vagyok tényleg, csak egy kis jég kell – bólintottam – köszönöm – mondtam halkan.
- Mit? – értetlenkedett.
- Azt, hogy idejöttél? – mosolyogtam.
- Ez csak természetes – legyintett – egyébként Amy – mutatkozott be.
- Emma – fogtam vele kezet.
- Örülök, hogy megismerhetlek! – mosolygott, majd alaposabban szemügyre vette a lábam.
Amy nem csatlakozott a vidám heherésző lányok klubjához, se a magukba fordulókhoz. Eltűnt egy időre, majd jéggel a kezében jött vissza. Nem tudtam honnan szerezte, de nem is érdekelt különösebben, hálás voltam. Miután leműtöttem a cipőm és  zoknim, majd elhelyeztem a hideg kis kockákat a bokámon neki dőltem a falnak, majd lehunytam a szemem. Azt hittem Amy elmegy, de nem ment. Leült mellém, és mesélni kezdett miért jelentkezett a versenyre. Mikor látta, hogy nem zavar a társasága, felélénkült és kérdezgetni kezdett, rendkívül jól esett, hogy valaki ott van mellettem.
- Megvan az eredmény – mondta Danielle, majd sorban megjelentek a srácok. Amy segítségével feltápászkodtam és vártam az „ítéletet.”





4 megjegyzés:

  1. oh nagyon jó lett siess a következő résszel:)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. köszönöm:$$ örülök, hogy tetszik^^ sietek!:P

      Törlés
  2. Eddig nagyon tetszik! Ügyi vagy! :)
    Siess a kövivel!!! :) <3

    VálaszTörlés