1. A nagy kaland...

Szisztok!:)

Hát itt lenne  a legelső rész:$$

Remélem tetszeni fog :)

Jó olvasást!!:)

-Kedves utasaink kérjük fejezzék be  a beszállást a gép 10 percen belül indul .- hallatszott a stuardes hangja a minket körül vevő hangszórókból.
Másfél éve erre a pillanatra vártam, a kezeim mégis remegtek ahogy bekapcsoltam az övemet. Körülöttem mindenki ismeretlen volt, és ami talán még idegesítőbb, nyugodtak voltak.
 A gyomrom már rég elmászott a helyéről. A manduláim sem nagyon akarták eltalálni a normális méretet, majd megfulladtam és az apró levegő vételeim sem sokat segítettek.
Lehunytam a szemem és szép lassan próbáltam én is megnyugodni.
- Fenn úgy sem marad!- mondják sokan.
 Őszintén szólva ez a gondolat sosem nyugtatott meg, számomra nem tűnt olyan rémesnek a levegőben felhők közt való lebegés.
Gurulni kezdtem - már mint én nem- hanem a gép amin ültem. A hatalmas vasmadárral nem más volt az úti célom, mint London. Kisgyerekkorom óta imádom ezt  a várost,és bár sokszor gondoltam rá, hogy egyszer tényleg eljuthatok ide, még most sem tudom elhinni, pedig már itt ülök a  repülőn, ami  felszállt.
- Felszááállt!!!- kiáltott fel egy kis hang  a fejemben és egyből a  nyakláncomhoz kaptam ami mindig rajtam van. Egy szívet ábrázol  a medál,a húgomtól kaptam karácsonyra. Azt mondta: így mindig velem lesz.

 - Semmi pánik, minden rendben, több ezren repülnek nap, mint nap, nem lesz semmi bajom! – nyugtattam magam, közben ide-oda húzkodtam a medált a láncot. Mielőtt leszakítottam volna helyéről, bedugtam a fülesem, majd max hangerőre tettem az mp3masoma. Kizártam  a külvilágot,  szemezni kezdtem a felettem lévő kis lámpával és csak egy valamire gondoltam,  jobban mondva egy valakire. Emiatt az ember miatt vágtam bele életem, talán egyik legnagyobb „kalandjába”. Még most sem vagyok teljesen biztos magamban, de azt jó jelnek veszem,hogy tovább jutottam  a londoni válogatóra.  Elfordítottam a fejem és a párás ablakkal találtam szemen magam. A kezemre húztam a pulcsim ujját, majd letöröltem az ablakot. A kilátás egy percre elfelejtette velem az idegességemet, varázslatos volt!
A házak, a fák, minden egyre kisebb és kisebb lett, az ég pedig egyre jobban közeledett. Kis idő múlva már felhők kúsztak el mellettünk, olyan volt mintha szállnék, mint mikor táncolok.

Mióta az eszemet tudom, ha felcsendül egy dallam, a testem mozgásba lendül. A tánc, bármennyire is csöpögősen hangzik, de az életem. Ennek közhetek minden jót ami valaha is velem történt. Például ösztöndíjjal tanulhattam, és ha ez még nem lenne elég, a tánc miatt most láthatom a kedvenc bandámat. Jobban mondva akár turnézhatok is velük, mint háttér táncos - és bár jelenleg kerget a hányinger, és a folyamatos rémképek  mindenféle lakatlan szigetről ahova a gép utasaival kerülhetek (pfúj) - egy valamiben azonban biztos vagyok! Mindet, te tényleg mindent el fog követni, ami csak tőlem telik, hogy megfeleljek és
beválogassanak, hisz ígéretet tettem!

Egy örökké valóságnak tűnt mire a gép landolt London repterén. Mivel csak kézi poggyászom volt, nem kellett beállnom a kígyózó sorba, így röpke fél óra múlva már kint álltam a reptér előtt taxira várva.  Legnagyobb szerencsémre pár percen belül meg is jelent egy tipikusan angol autó, kis méreteiről és formájáról, mindenkinek Anglia jutna eszébe,nekem is, de most nem csak gondolhatok rá, láthatom is, lenyűgöző!
Beszállhattam, kicsit már kopott volt  a belseje a  guruló járgánynak,de még így is színpatikus volt.
 Az angol nyelvvel még elég kezdetleges a kapcsolatom, de mindketten barátkozunk egymással! J Sajnos a  sofőr annyira nem tolerálta bimbózó kapcsolatunk, és eléggé rémisztő volt, mikor vörös fejjel üvöltött rám, hogy beszéljek már rendesen!  Úgy döntöttem nem húzom tovább az idegeit és  a következő saroknál ki szálltam a járműből. Nagyokat sóhajtva néztem a távolodó autó után, táskával a kezembe és azon gondolkoztam, hogyan juthatok el  a válogató helyszínére?
 Térkép ugyanis nem volt nálam (Miért is lett volna, hiszen csak egy teljesen új városban vagyok, ahol nem beszélik a magyart, no comment.) szerencsémre legalább a címre emlékeztem és így pár - jóval kedvesebb -  ember segítségével viszonylag hamar megtaláltam a célomat.
Mikor beértem a réginek kinéző épületbe elállt a szavam, csodálatos volt! Azt hiszem erre szokás mondani, hogy ne ítélj borító alapján! A folyosón gyönyörű sötétkék szőnyeg nyúlt végig. A bejárattal szemben egy recepciós pult volt, mögötte a ruhatár. A parketta halkan recsegett a lépteink alatt, de ez egyáltalán nem volt zavaró. Sőt, teljesen passzolt a környezethez.  A falak képekkel voltak kirakva. Órákig eltudtam volna veszni az épület varázslatos világába, azonban nem tehettem, mert meghallottam az egyik ajtó felől az ismerős hangokat. Szaporábbra vettem a lépteimet.
-  Az nem lehet, hogy nélkülem kezdjék el, hisz nem is késtem! – gondoltam és a karórámra néztem újra, és újra. Kicsit nagyobb lendülettel, mint tervezetem benyitottam a terembe, ami inkább egy színházhoz hasonlít, mint egy próba teremhez. A falakat itt képek díszítették, azonban az itteni képeken egy-egy koncert képei voltak megörökítve.  A nézőtér lépcsőzetesen növekvő sorokból állt és hatalmas volt. A színpadot szintén eléggé termetesre építették, két oldalán hatalmas élénk vörös függönyökkel, említettem már, hogy itt minden csodálatos? Szóval mikor az állam visszatettem a helyére, megbizonyosodtam róla, hogy nem hagytak ki semmiből, csupán melegítenek. Gyorsan kerestem egy szimpatikus sarkot és neki kezdtem én is a melegítésnek.
Sejtettem, hogy nem lesz könnyű dolgom,de mikor megláttam az ellenfeleimet,  a felismerés, miszerint vagy fényévekkel jobbak nálam, gyomron ütött. Nyeltem egy nagyot, megráztam a fejem és fojtattam amibe belekezdtem.  Kicsit furcsa volt számomra az a maréknyi fiú, akik a sarokban melegített, hisz azt hittem itt mindenki directioner és  belőlünk ritka  a fiú, de mondjuk így legalább nem olyan slanpos a válogató. J
Sosem voltam valami nagy társasági ember, sem valami nyitott, ha valaki kedves volt velem, akkor azt viszonoztam, rosszat soha senkiről nem mondtam, de  úgyan így oda sem mentem senkihez, elvoltam egymagam. Most sem barátkozni jöttem ide, hanem azért hogy teljesítsem az ígéretem és az álmom.
A telefonom rezegni kezdett,  gyorsan válaszoltam az sms-re, és már nyílt is az egyik ajtó.
Hirtelen mindenki elhallgatott és felkapta a fejét, oda sem kellett volna néznem tudtam ki lépett be a terembe. A  megérzésem helyesnek bizonyult.
- Sziasztok Danielle Peazer vagyok én leszek a koreográfusotok! – köszöntött minket Danielle
hatalmas mosollyal. Gondol most már rájöttetek, hogy melyik banda háttér táncosa szeretnék lenni, ha estelek mégsem, segítek csupán két szó:  One Direction.