17. Happy End?

Sziasztok!:)

Tudom, megint sokat késtem, de több ilyen  nem lesz!:)

Ugyanis ez a befejező rész..:)) 

Nem tudok sok mindent hozzá fűzni, jó volt megosztani veletek ezt a történetet♥
csak hát nem mindig van a kedve az embernek vagyis hát nekem, írni:$$

Márpedig ez egy ilyesfajta blognál teljesen jogosan elvárható^^

Egy szó, mint száz...olvassátok szeretettel a blog utolsó részét!*-*♥

ui: remélem nem okozok, majd csalódást!:$:)

A műsorban használt sminkem patakokban folyt le az arcomról. Idegesen, remegő kézzel szorongatta a nyakamban lógó medált, amit még a húgomtól kaptam.
Mindent elrontottam azzal, hogy jelentkezetem. Ha nem megyek Londonba, akkor most nem fájna ennyire. Mégsem érzem teljesen úgy, hogy rosszul döntöttem, mert hiába minden rossz, ott barátokra találtam. Miért, miért nem lehet minden sokkal egyszerűbb?
Mély levegőket véve próbáltam felegyenesedni, mikor lépéseket hallottam közeledni. Gyorsan bementem az egyik fülkébe és vártam, hogy újra egyedül lehessek.
- Emma itt vagy? – hallottam Niall hangját. Nem válaszoltam. – Láttam hogy erre jöttél- tette hozzá.
- Ez a női mosdó, menj ki! – szólaltam meg, de a hangom egyáltalán nem volt parancsoló.
- Kizárt – jelentette ki és hallottam ahogy sorba kinyitja az ajtókat. Be akartam zárni az ajtót, de remegett a kezem és minden csupa homály volt. Az ajtó kinyílt és ott álltunk egymással szemen. – Emma, én egyáltalán nem szánalomból jöttem ide – kezdte, mire ismét megindultak a könnyeim – Másképp nézek rád igen, de nem azért, mert van egy beteg testvéred, hanem mert – elhallgatott – azért, mert tetszel – mondta és lesütötte a szemét.
A szívem vadul kalapált és éreztem, ahogyan teljesen elvörösödöm, annyira meglepett a kijelentése, hogy még a sírást is abba hagytam.
Annyira édes volt. Látszott rajta mennyire zavarban és tudtam, hogy meg kéne szólalnom, de nem ment.
- Mondhatnál valamit – nézett rám zavartan. Nekem azonban még mindig nem jött ki hang a torkomból. Aztán valami átszakadt bennem, elindultam felé. Mikor Niall látta, hogy nem elmenekülni akarok, hanem egyenesen felé tatok, megragadta a kezem, magához húzott, mosolyra húzta a száját és hosszasan megcsókolt.
 Forgott velem a világ. Ez a csók ezerszer többet jelentett, mint az első csókunk, tele volt érzelemmel, azt kívántam, bár soha ne érne véget.
Persze ez lehetetlen, de reménykedni jó volt. Mikor befejeződött a csókunk, hagytam, hogy magához öleljen. Akkor és ott meg akartam állítani az időt. Féltem, ha elengedem véget ér a csoda és én felébredek majd, ez pedig meg sem történté válik.
- Még mindig nem mondasz semmi? – kérdezte, és bár nem láttam tudtam, hogy mosolyog.
- A női mosdó kellős közepén állunk. Szerinted mit fog gondolni a takarító néni, ha benyit? – böktem ki ami legelőször eszembe jutott.
- Komolyan – tolt el kicsit magától, hogy a szemembe nézhessen. Ó, azok a gyönyörű szemek.  Vajon a tengernek is ilyen varázslatos a színe vagy ez inkább az ég kékjére hajaz. Nem tudom még sosem láttam a tengert. Na, majd az esküvőnkön megnézem. Hisz tuti a tenger parton lesz és akkor majd Niall ott fog állni…
Azt hiszem kicsit elkalandoztam. :)
- Izé, khmm – nem voltam össze zavarodva, áá – szóval nekem is tetszel – nyögtem ki, de olyan halkan, hogy szinte én magam sem hallottam.
- Hogyan? – vonta fel a szemöldökét, de az arca egyből elárulta, hogy jól hallotta amit mondtam.
- Jól hallottad – hebegtem, majd kiszabadultam a kezei közül és az ajtó felé indultam, de egy kéz visszatartott.
- Merre? – kérdezte  mosolyogva.
- Ez még mindig a NŐ-I mosdó – vágtam rá kapásból. Igazából kicsit egyedül akartam lenni a fejemben folyamatosan száguldó gondolataimmal.
- Igaz – hagyta helyben, de ahelyett, hogy elengedett volna lecsúsztatta a kezét az ujjaimig és  megfogta a kezem – mehetünk – jelentette be, mint aki jól végezte dolgát és kinyitotta előttem az ajtót. Nekem azonban földbe gyökerezett a lábam. – Na mi van? Mégis maradjunk? – kérdezte, és féloldalas mosolyra húzta a száját.
- Nem,  mehetünk -  mondtam, valakinek másnak a hangján. Kimentem az ajtón, végig a folyosón, nem gondolkoztam azon merre megyek. Éreztem ahogy a keze fogja az enyémet. Nem mertem le nézni, és megbizonyosodni, hogy nem csalnak az érzékeim. Bíztam az egyre hevesebben dobogó szívemben, és a lehető legkisebbre összeszűkülő gyomromban.
Az egyik elágazásnál azonban megtorpantam. Jobbra a húgom korterme volt. Észre sem vettem, hogy erre jövünk. Nem voltam benne biztos, hogy készen állok arra, hogy lássam az arcát, amikor megpillantja a testvérem.
- Egyébként – fordultam vele szemben – hol szálltál meg? – kérdeztem és közben azon agyaltam, hogyan vezethetném el innen, ráadásul anyu is mindjárt indul.
- Mi? – kérdezte meglepetten.
- Azt mondtad a szomszéd országban lesz a turné következő állomása, csak meg kellett szállnod valahol – néztem rá értelmesen.
- Hát..
- Oké, szóval csak úgy idejöttél – értettem meg egyből – de valami ruhát csak hoztál? – néztem rá felvont szemöldökkel.
- Persze, bent van a – a fejéhez kapott.
- Azt ne mond, hogy ott hagytad a taxiba.
- Nem, nem hagytam – sóhajtottam. – A reptéren hagytam – tette hozzá hanyagul.
- Mi? – kérdeztem most én. – Miért jöttél te repülővel, ha itt vagytok a szomszédba?
- Londonból jöttem, a koncert csak egy hét múlva vasárnap lesz. Most szabad hetünk van. – fejtette ki mosolyogva, de még mindig nem nagyon értettem, vagy csak nem akartam érteni.
- Komolyan eljöttél Londonból, elhagytad a ruháid nincs hol aludnod és te mosolyogsz?
- Nem terveztem el, csak mikor Amy elmondta mi van jöttem – vonta meg a vállát – és persze hogy mosolygok, mikor végre megkaptam, amit már olyan régen akartam.
- Mindig is földön futó akartál lenni egy idegen országban, aminek nem beszéled a nyelvét? – mosolyogtam rá.
- Nem egészen – vont magához és kezdetét vette egy újabb csók, majd még egy és még egy.
Az agyam egyszerűen nem bírta felfogni mi történik velem, így kikapcsoltam és csak a testemet hallgattam. Minden egyes érintésnél megborzongtam. Éreztem ahogy egyre közelebb és közelebb kerülünk egymáshoz. Amíg nem volt mellettem amíg nem éreztem a közelségét, nem tudtam mi az ami olyannyira hiányzik. Most hogy itt van velem már tudom és SOHA nem akarom elengedni!!
- Khmm – köszörülte meg a torkát mögöttünk valaki, aki nagyon hasonlított anyára.
- Szia anya – köszöntem zavartan és amilyen gyorsan csak lehetséges elhúzódtam Nialltől. – Őt itt Niall – mutattam a barátomra. Te jó ég a barátomra. Nekem van barátom! Akit Niallnek hívnak. Te jó isten Niall Horan a barátom! Oké, abbahagytam. J
Anyu persze egyből kapcsolt. Lehet, hogy egy párszor megemlítettem neki Niallt, néha egy-egy rosszabb pillanatomban talán még áradoztam is róla…
Tehát anyu, mindent tudott, persze ennek ellenére jó szülő révén ki akarta faggatni a szőkeséget, és mivel voltam khhm némi nyelvi akadályok, így én is lehettem ennél a kínos beszélgetésnek.
Igaz, a könyvekben, filmekben és legtöbbször a való életben is kellemetlen tud lenni egy ilyen beszélgetés, meg kell hagyni az elején az is volt. Viszont miután el telt fél óra már fel sem tűnt a helyzet furasága, vagy az hogy szinte párhuzamosan két nyelven beszélek. Csak beszéltem, beszéltem és végre éreztem, hogy élek!
- Jól van gyerekek nekem most mennem kell – mondta anya, ami csak annyit jelenthetett, hogy erősen hajnalodik, jobban mondva reggeledik. Gyorsan fordítottam Niallnek, majd elindultam, hogy kikísérjem anyát, de nem engedte.
- Kicsim maradj itt egész nyugodtan – mosolygott rám.
- De..
- Nincs, de! Azóta nem láttalak ilyenek – gondolkozott el – már nem is tudom mikor mosolyogtál ilyen őszintén.
- Nem is mosolygok – ráztam meg a fejem.
- Dehogynem, mióta elkezdtünk beszélgetni folyamatosan ragyogsz, szerelmes vagy – simította meg a karom.
Szóra nyitottam a számat, majd be is csuktam, anyának igaza van. Szerelmes vagyok.
Ezzel a tudattal mentem vissza Niallhez, csak hogy nem volt ott ahol hagytam. Lili szobája felé pedig egyre több orvos özönlött. Rossz, nagyon rossz előérzetem támadt. A medálomhoz kaptam, majd rohanni kezdtem.
A szobában olyan látvány fogadott amit legvadabb álmaimban se hittem volna.
Lili felébredt.  Nagyokat pislogott, miközben az orvosok vizsgálták. Jó alaposan szemügyre vettem, tényleg ébren volt nem csalt a szemem. Biztos ami biztos alapon magamba csíptem, de semmi. Nem keltem fel, hisz nem álmodtam, ez maga volt a valóság.
Csak akkor vettem észre, hogy valahonnan halk zene szólt. Megpördültem a tengelyem körül és ott volt ő, egy szál gitárral a kezében.
Kétségem sem volt, afelől, hogy a húgom miatta tért magához. Felé indultam, miközben egy könnycsepp gördült végig az arcomon.
- Szeretlek! – súgtam, majd gitárostól együtt magamhoz öleltem. Biztos voltam benne, hogy
az életem ennél már nem lehet jobb. tudtam, hogy minden rendbe lesz ezután. Magamhoz húztam és hosszasan megcsókoltam.

16. Változás..

Sziasztok!!:))

Meghoztam az új részt, bár kicsit késve:$$
Ezer bocsánat!:$$ (megadta magát a gépem a lehető legjobbkor .-.-" )

Remélem azért tetszeni fog :$

Jó olvasást!!:)♥

* 1 hónappal később*

Sosem gondoltam volna, hogy az ember élete egyik pillanatról a másikra felfordulhat.

Aztán kitöltöttem egy jelentkezési lapot és már Londonban is találtam magam egy teljesen új életben. Kívülről biztosan egy élet vidám lánynak tűnhettem, akinek egyik álma teljesült a másik után. Igen, kívülről biztosan így tűnt, csak hogy belül nem voltam épp boldog, vagy csak nagyon ritkán egy-egy pillanatra. Aztán végleg összeomlott minden.

A korházi szobában ülve a medálomat birizgáltam és a bevilágított utcát figyeltem az eső áztatta ablakon keresztül. Fura ez az eső dolog. Ha rossz kedvem van, tuti esik vagy esni fog. Szerintem egyébként az élet nagyon hasonlít a viharra. Sosem lehet tudni, mikor romlik el, és néha olyan csapások érnek, - egy vihar előtti csendet követően- hogy minden beleremeg. Egy jó kiadós vihar, és minden összedől, semmi nem lesz már ugyan olyan…
- Szia, kicsim – köszöntött anyu és egy puszit nyomott a fejemre.
- Szia, anyu – köszöntöm én is miközben feltápászkodtam a fotelből. – Milyen napod volt?
- Fárasztó, örülök, hogy vége a napnak – mosolygott, de ez korántsem volt boldog mosoly. – Mikor mész? – kérdezte fáradtan
- Most, már így is késésben vagyok – pillantottam az órámra. Oda mentem Lili ágyához, megsimítottam az arcát, majd egy puszit nyomtam az arcára és a kijárat felé vettem az irányt. – Szia anya! – még egyszer visszanéztem, majd becsuktam magam mögött az ajtót.
Mikor néhány hete telefonon értesítettek, hogy a húgom kómába esett, ott hagytam csapot, papot Londonba és jöttem amilyen gyorsan csak tudtam, nem gondolkoztam, tettem, amit tennem kellet. Azóta tátong egy hatalmas lyuk a mellkasomban. Sosem gondoltam, hogy ennyire hiányozhat valami. Amynek mindent elmondtam és kértem, hogy nyugtassa meg a többieket, gondolom mekkora árulónak tűnhetek hisz ott hagytam őket a turné közepén, egy szó nélkül. Persze ők nem tudják mi a helyzet a húgommal és ez így jó, nem szeretném, ha szánalomból nem utálnának vagy kezelnének másképp. Félre ne értsétek, nagyon szeretném, hogy ne utáljanak, de nem így, nem használhatom fel a beteg testvéremet erre. Szóval csak Amy tudja a teljes igazságot, a többiek nem tudom, mit tudnak, nem beszéltem velük az óta, senkivel. Illetve ez nem teljesen igaz, még Daniellel beszéltem és neki is elmondtam nagy vonalakban mindent, hisz ő adott nekem munkát, azt hiszem, ennyit mindenképp megérdemel.
Mikor kitudódott, hogy haza jöttem, hirtelen mindenki engem akart. Mármint, milyen jól is hangzott a címlapokon, hogy „ A magyar lány feljutott a csúcsra, mégis inkább visszajött a hazájába!” vagy „Magyarországot választotta London helyett!” esetleg „Ott hagyta a híres brit  bandát a ONE DIRECTIONt csak azért, hogy haza jöhessen!”. Ilyen és ezekhez hasonló cikkekkel, címlapokkal volt tele minden, pedig én soha senkinek nem nyilatkoztam semmit. A telefonom folyamatosan csörgött, rengeteg felkérést kaptam minden féle rendezvényre, tévé műsorba minden hova. Nem állt szándékomban elvállalni semmit, nem akartam csillogni, sztár lenni, mikor legkevésbé sem éreztem magam annak, de be kellett látnom, hogy ha három állást vállalok, se kereshetek annyi pénzt, mint amennyit egy-egy ilyen szereplés ad.
Tehát elvállaltam, egyik adásról jártam a másikra, minden félefajta szerepbe bújtam és persze táncoltam. Az okát, annak miért jöttem tulajdonképpen haza, senkinek nem mondtam el így mindenki csak találgatott. Elképesztőbbnél elképesztőbb dolgok terjengtek az interneten. Az emberek nagy része utált, amiért cserbe hagytam a srácokat és szó nélkül leléptem. Nem hibáztattam őket, nem reagáltam semmire, persze nem  nagyon sokat voltam online. A fiúk sem reagáltak semmit, nem kerestek s én nem kerestem őket, túlságosan fájt az elvesztésük és ha ők nem akarnak a nyilvánosság előtt ezzel foglalkozni akkor én sem (mondjuk én amúgy sem akarnék…)
- Jó estét – köszöntem, miközben betoltam magam előtt az ajtót. Ma este egy újabb műsör felvételére vagyok hivatalos.
- Emma végre, megjöttél – rohant elém a partnerem. Ez egy ilyen vetélkedő szerűség, van egy sztár/celeb neki van egy párja, aki táncos és így táncolnak minden féle stílusban, minden héten egy este. Igazából, ha nem lenne az a hatalmas gombóc folyamatosan a torkomban, ha nem lenne mindig mű mosoly az arcomon, akkor még élvezném is, nagyon.
- Szia, Adam! Bocsánat a késésért – húztam el a szám.
- Semmi baj, de gyere, mert már rág a sminkben kéne lenned – azzal megragadta a kezem.
Igazság szerint itt töltöttem az egész délelőttömet és csak egy pár órára ugrottam be a korházba, se az óta kész őröltek háza lett. Udvariasan mindenkitől elnézést kértem, majd hagytam, hogy egy kiló sminkel, ajándékozzanak, na meg persze a nélkülözhetetlen falatnyi ruhával,brr.
Apropó Adam.  Adam nem sokkal az előtt jött haza, mint én. Neki nem nagyon jött be ez a londoni karrier dolog, azt mondta folyton csak a kispadon ült, pedig ő játszani szeretett volna. Így hát hazajött, kellett neki pénz, celebbé avanzsált és most ő a párom. Kábé ennyi a mi történetünk, vagyis remélem, hogy csak ennyi. Mivel a partnerem kénytelen voltam valamivel elő rukkolni miért tűnök el a próbákról olyan hirtelen mindig. Olyan hirtelen jött minden és annyira fáradt voltam, hogy kitálaltam neki, mindent tud és bízom benne, hogy nem említi meg senkinek. Egyébkén Adam nagyon jó fej, meg kedves meg még egy kicsit helyes is csak hát nagyon nem Niall.
Nem ugrik össze a gyomrom, ha meglátom, nem varázsolnak el a szemei, nem… Mindegy. Niall nincs itt, nagyon-nagyon messze van és hallani sem akar rólam. Ráadásul barátnője van. Egy ideig hívogatott, de nem vettem fel. Nem tudtam volna mit mondani neki. túl nehéz lett volna újra hallani a hangját, elég nekem az is hogy minden egyes éjjel a csókjával és vele álmodom. Jobb neki nélkülem, remélem ő is így van vele. Remélem elmúlt a csalódottsága és már csak dühös, vagy ami a leg nagyszerűbb lenne, már nem is tudja, ki vagyok. Talán elfelejtett és már boldog. Ó istenem csak ő legyen boldog, bízok benne, hogy akiket ott hagytam Londonban vidám élnek tovább. Annyira hiányoznak. A közös próbák, a hülyülések, minden. Hiányzik, hogy éljek!
Letöröltem egy két könnycseppet. Felvettem a maszkomat és Show Time. Ez most az én filmem, az én drámám, most én vagyok a világ legnagyobb színésznője. És én játszom, játszom a szerepem, amit az élet kiosztott nekem…

Az eső még mindig szakadatlanul esett mikor vissza fele sétáltam a korházba. A csuklyámat amennyire csak tudtam a fejembe húztam. A járda repedéseit vizsgálva mentem. Most elvileg hihetetlenül kellene örülnöm, hiszen bejutottunk a döntőbe. Igazából nekem ez az egész nem nagyon számít hiszen, bármennyire gonoszul hangzik- én csak a pénzért csinálom. Adam, na ő teljesen odáig volt, hogy bejutottunk. Most is épp valamilyen remek szórakozó helyen bulizik a többiekkel. Mindenki, aki részt vett a műsorban ott van kivéve engem. Bár nem sokon múlt, hogy nekem is mennem kellje végül Adam megmentette a helyzetet:
- Emma jobban vagy már? – kérdezte mire mindenki rám nézett.
- Ami azt illeti, még mindig nagyon szédülök és hát a hányingerem sem nagyon enyhült – kapcsoltam egyből és csalódottan a többiek felé néztem. – Ne haragudjatok, szerintem összeszedtem az influenzát, majd legközelebb ünneplünk! – mosolyogtam.
Valamiért senki nem akart egy fertőző beteggel bulizni így megúsztam. J
Az emlékképből egy villámcsapás szakított ki. Annyira váratlanul ért a hirtelen fényesség, hogy majdnem elestem egy buckába. Még csak az kéne, nem elég, hogy csurom víz vagyok, még sáros is lehetnék, hogy én mennyire szeretem a vihart…
Ebben a pillanatban egy autó repesztett el mellettem, nem kevés vizet fröcskölve fel rám.
- Hogy az a – morogtam. Miközben a kabátomról próbáltam egy fűszálat leszedni – amit a kedves sofőr fröcskölt rám - nem vettem észre, hogy az autó megáll és kiszáll belőle valaki, így szépen stílusosan neki mentem.
- Elnézést – mondtam az idegennek és ki akartam kerülni, de nem hagyta.
- Emma? Te vagy az? – kérdezte egy ismerős hang, nem ez nem lehet.
- I-igen – feleltem, majd óvatosan felnéztem. Az alak baseball sapkát és napszemüveget viselt. Ijesztően festett, tekintve hogy hajnali egy körül lehetett szóval a napszemcsit semmi nem indokolta, ráadásul a nevem is tudja és nem engedte, hogy kitérjek előle. Én mégsem féltem.
- Annyira hiányoztál – ölelt hirtelen magához.
- Ööö, megtudhatnám ki vagy? – dadogtam, persze legbelül már tudtam rá a választ.
- Ja persze bocsi – mondta, elengedett és levette a sapit és a szemüveget.
 A szívem vagy három dobbanást is kihagyott, éreztem, ahogy a pillangók felélednek a gyomromba és éreztem a hogyan megrohannak az emlékek.
- Mit keresel itt? – böktem ki, igazából nem tudtam miért pont ezt a mondatot mondtam először, hisz annyi mindent akartam neki mondani.
Niall zavartan gyűrögetni kezdte a sapkáját:
- A szomszéd országban lesz a turné következő helyszíne és – elakadt a szava és folyamatosan a földet pásztázta, miközben mindketten áztunk.
- Honnan tudtad, hogy itt vagyok? – szaladt ki belőlem ismét egy hülye kérdés.
Niall sóhajtott egy nagyod, majd a szemembe nézett. Megértettem. – Amy mindent elmondott igaz? – kérdeztem, de hangom nem volt dühös, furcsán nyugodt volt.
- Igen, de ne haragudj rá. Egész eddig semmit nem mondott, már az őrületbe kergettem a kérdéseimmel. Jaj, Emma annyira hiányoztál! – nézett rám még mindig.
- Sajnálom – kerestem a szavakat, de nem tudtam mit mondani. Ott állt velem szemben a srác akibe menthetetlenül bele esetem. Akit megbántottam, akinek csalódást okoztam és akinek BARÁTNŐJE van! –tényleg mindent sajnálok. Ha, tudnám vissza pörgetném a múltat, és nem megyek el a válogatóra – hazudtam.
-  Mi van?? – nézett rám Niall hatalmas szemekkel. Dörgött egy hatalmasat és akaratlanul is közelebb léptem egyet.
- Figyelj, tudom, hogy megbántottalak titeket – kezdtem,  a földet szuggeráltam ,nem tudtam a szemébe nézni – tudom, nem lett volna szabad így cserben hagynom titeket a turné közepén. Ne haragudj – néztem rá könnyes szemekkel.
- Emma senki nem haragszik rád – mondta halkan Niall.
- Az nem lehet?  - ráztam meg a fejem.
- Igaz először kicsit dühösek voltunk, de sosem haragudtunk. Szerintem mindenki tisztában volt vele, hogy nem önszántadból, csak azért, hogy bánts hagytál ott minket. Nem úgy, mint Bekka és Rosie.
- Mi van? – tettem fel most én a kérdést.
- Elmentek valami gazdag ausztrálhoz, lényegtelen. – legyintett én pedig semmit nem értettem.
- De-de Rosie a barátnőd? – hebegtem.
- Rosieval csak azért jártam, mert jó reklám fogás volt – mondta idegesen.
- Mi? – néztem rá hatalmas szemekkel – Én ezt nem értem- ráztam meg a fejem.
- Figyelj, nem hibáztál, csak mert haza jöttél a leukémiás húgodhoz, hogy ellásd a családod. Sőt mikor Amy elmondta azonnal jöttem ide. Emma annyira, de annyira csodállak, hogy tudtál végig boldognak látszani mikor ennyire szörnyű a helyzeted – kisimított egy vizes tincset az arcomból. Hiába remegett bele minden porcikám a mozdulatába, eltoltam magamtól éreztem a szánalmat a hangjában.
- Pontosan ezért nem akartam elmondani! – csattantam fel. – Nem kell mások szánalma, nem akarom, hogy másképp kezeljenek emiatt – kiabáltam. Majd sarkon fordultam, befutottam az épületbe. Benyitottam az első női mosdóba, becsuktam magam mögött az ajtót és zokogva rogytam össze.