11. Kettős érzések…

Sziasztok!:)

Igazán nincs, sok mondani valóm a részzel kapcsolatba, talán csak annyi, remélem néha elmosolyodtok egy-egy részen:$:D

Jó olvasást!!:)♥

Mikor felcsendül az első ismerős hang és a tested mozgásnak indul. Pontosan tudod mi lesz a következő akkord, dallam, úgy ismered a számot, mit a saját tenyeredet. Minden egyes mozdulatod egyszerre jár a ritmussal.  A másodpercek lelassulnak, minden pillanat egy csoda lesz. Ugrálsz, ide-oda mész és mégis alig fáradsz… Számomra ezt jelenti a tánc. Nem egy zsúfolt diszkóban tömegnyomorban billegni minden fele. Nem, ez egy olyan állapot ahol minden nyugodt és jó. Ilyenkor nem akarok megfelelni senkinek, csak csinálom amit mindennél jobban szeretek, ilyenkor érzem igazán, hogy élek. Nincsenek gondok, amiket meg kell oldani, nem kell életbevágóan fontos döntéseket hozni, mindezt el lehet felejteni, ha csupán percekre is, de végre mindenki előtt merek önmagam lenni.
Aztán a zene elhalkul és pillanatok alatt találom magam ismét a való világban…

Reggel álmosan botorkáltam le a lépcsőn. Talán tegnap nem kellet volna nagy popcornt ennem, de hát moziban voltam vagy mi, na mindegy.  Legközelebb azt hiszem maradok inkább a hagyományos kis kukoricánál és akkor talán lesz egy kis esélyem aludni, az egész estés forgolódás helyett. Mit ne mondjak, kifejezetten szerencsés az első igazi nagy fellépés előtt kialvatlanul kelni, a ma nap  egy  elég hosszúnak ígérkezik.
- Állj meg te vén tengeri patkány! – szólt rám, öhhm Emily kapitány (?), amint betettem a lábam a konyhába.
- Csupán éktelen szomjamat szeretném csillapítani asszonyom – vettem fel azonnal az öt éves kalóz kapitánnyal a ritmust.
- Rendben, engedélyezem, hogy igyál egy kortyot – engedte meg. :)
- Köszönöm, felség – hajoltam meg nevetve.
- Kapitány, ha kérhetem – biccentett.
Fej csóválva léptem oda a szekrényhez, kivettem egy bögrét, feltettem forrni a vizet, majd megkerestem a kedvenc gyümölcs teám és már csak az volt hátra, hogy várjak.
Neki dőltem a hűtőnek és onnan figyeltem a kis kalózt.  Emily haja hátra volt fogva, itt ott kiállt belőle néhány hajszál, fél szemén pedig egy szemkötő volt (szerintem a reggeli müzliében lehetett), az egyik kezében pedig egy fakanál volt és azzal hadonászott. Ja, és mind eközben épp a konyha pulton állt!
- Szabad tudnom mit csinál? – kérdeztem meg óvatosan. Tapasztalatból tudom, hogyha egy gyerek játszik, nem lehet könnyen megszakítani a játékot, így cselhez kellett folyamodnom.
- A nagy kék tengert kémlem – válaszolt, miközben eltette a fakanalat és a kezéből látcsövet formálva forgolódott ide-oda.
- Aha, szóval ezért áll az árboc kosárban – mondtam „csodálattal”.
- Bizony ám, nem mindenki jöhet fel ide! – dicsekedett.
- Értem, viszont, ha lehetne egy javaslatom – halkítottam le a hangom, mire kicsit előrébb hajolt, afféle had haljam stílusba. – jöjjön le ide hozzám egyszerű matrózhoz, mielőtt az édesanyja megjlátja milyen MAGASRA ívelt a karriere – néztem fel rá, miközben láttam hogy értelmezi a szavaimat, elé léptem és vártam hogyan reagál.
- Nem lenne szerencsés, ha anya itt meglátna ugye?
- Nem bizony – ráztam a fejem.
- Ám legyen, engedélyezem, hogy levegyen – emelte fel a kezét, én pedig nevetve szedtem le a pultról.
Közben fel forrt a víz, megcsináltam a teákat (természetesen mindenkinek csináltam egy bögrével), majd Emily felé fordultam:
- Mit szólnál egy kis küldetéshez? – kérdeztem bizalmasan.
- Milyen küldetés? – csillant fel a szeme.
- Fel kellene kelteni a nővéred – ismertettem a tervet.
- Kétlem, hogy ahhoz eléggé képzelt lennék – jelentette ki, majd kitört belőlünk a nevetés. Meg kell hagyni Amyt tényleg nem egyszerű felkelteni. Ma  is majd’ félórát vett igénybe így persze késve indultunk.
Miközben a taxival épp egy dugó közepén ácsorogtunk (jellemző), a reggeli történetet meséltem neki.
- Sejtettem, hogy nem kellet volna azt a kalózos mesét vagy 10-szer megnéznem vele tegnap délelőtt – nevetett fel.
- Gondolod? – nevettem én is. Nem, félreértés ne essen, nem vagyunk bolondok, ez csupán egy szokásos reggel volt. :)

Mikor oda értünk a koncert helyszínére, már mindenki ott volt rajtunk kívül. Egy rövid eligazítás után, következett egy gyors színpad próba. Azt ugyan nem tudtam megfejteni mitől volt „gyors”, mindent be kellett állítani, a fényeket hangtechnikát minden ilyesmit.  Délután négykor estünkbe a sminkeshez, már értem miért kell egy este 8-kor kezdődő koncertre reggel 8-ra  menni.
- Én ezt nem bírom, már most szét vet az ideg – suttogta Amy falfehér arccal.
- Nyugi még van 4 órád – veregettem meg a vállát.
- Igaz – sóhajtotta.
- Egyébként – kezdtem, de a sminkes egy egyszerű „Ne mozogj!” kijelentéssel belém fojtotta a szót.
Sosem szerettem túlzottan a simnket. Korlátozva érzem magam tőle, nem iohatok, ehetek de még pislogni sem pisloghatok rendesen, áá megfogok örülni. Az viszont tény és való, hogy  szebb leszek tőle. Nem kifejezetten az a gyönyörű típus, de határozottan jobban festek, festékkel. (Csak ne lenne ennyire idegesítő!) Viszonylag hamar megvoltak a sminkesek így mehettünk a fodrászokhoz. Hiába ellenkeztem, érveltem, hisztiztem, egyszerűen nem hagyták , hogy össze kötve legyen a hajam. Pedig nekem szinte mindig össze van kötve! Na jó, mikor alszok akkor nem, de amúgy az esetek 95%-ban igen. Sokkal egyszerűbb, nem kell folyamatosan tűrögetni, nem lesz ezer fok a fejemen és nem is lóg a szememben. Ennek ellenére elég hosszú hajam van, mert bár sokszor idegesít  és inkább eltűntetem, azért még imádom.  Az a amit szeretek magamon a hajam, csak ne lenne ilyen meleg, és hoszzú és sok és abbahagyta a hisztizést! J
Jobban bele gondolva nem vagyok valami egyszerű, na mindegy igyekszem jó kislány lenni és megelégedni egy hajpánttal, hogy ne vakuljak meg tánc közbe.
- De szép a hajad! – ámuldozott Amy.
- Ha te mondod – vontam meg a vállam és az üdítőm neki nyomtam az arcomnak, mert a hajvasalónak hála forróbb volt mint a láva.
- Hordhatnád mindig így – dicsért tovább Amy.
- Szerintem nem bírnám sokáig – nevettem fel – Egyébként neked mióta van szőke a hajadban? – meredtem rá.
- Negyed órája, de nem szőke hanem világos barna – mutogatta a melírozott tincseit – nem tetszik?
- Dehogy nem! Nagyon szép! Csak kicsit még furcsa, de tuti megszokom, nagyon jó lett! – dicsértem meg, aztán mikor mindketten vissza idéztünk az elmúlt párbeszédet hangosan felnevettünk.
- Bekka, hányszor mondjam még?  Nem vehetsz fel szoknyát, mindenki nadrág lesz! – üvöltött az staylist.
- Már pedig én akkor is abban leszek! – szólt vissza durván Bekka, akinek bezzeg fel lehetett kötve a haja. Ez nem ér nekem miért nem lehet, és miért viselkedek úgy mint egy öt éves?
- Utoljára mondom! Senkin nem lesz szoknya, mindenkin mind a négy szettben nadrág lesz, nem fogok most újra összeállítani egy teljesen új kombinációt, úgy hogy fejezd be légy szíves! – kelt ki magából teljesen a staylis. Mindenki kicsit összébb húzta magát kivéve Bekkát, aki még jobban kihúzta megát és fortyogott a dühtől. Jobbnak láttam elhagyni a termet, velem már amúgy is végeztek és az üdítőm amit időközben megittam, elérte végső állomását, szóval eljött az idő, hogy meglátogassam a mosdót.
- Hol van Bekka? – kérdezte idegesen Dani.
- Odabent tombol – biccentettem az ajtó fel.
- Remek – sóhajtott lemondóan – mennyire van kiakadva? – kérdezte félve.
- Bekkában mérve? Rettenetesen – feleltem.
- Már csak ez hiányzott – rázta a fejét Daniell, majd elindult az ajtó felé.
- Dani! – szóltam utána.
- Igen?
- Megmondanád merre találom a mosdót? –kérdeztem,mert bár majd’ egy napja itt vagyok még mindig nem találok meg egyedül semmit.
- Persze, elmész itt egyenesen, aztán jobbra, ott balra megint egyesen aztán – kicsit elgondolkozott, majd folytatta-  jobbra fordulsz és ott a második ajtó – mosolygott.
- Köszönöm!
- Nincs mit, na megyek elrendezem a szoknyást – sóhajtott majd, ahogy benyitott az ajtón kikerülte a  felé repülő vázát(?).
Észben tartva az út leírást, mentem folyosóról folyosóra: egyenesen, jobbra, balra, egyenesen, jobbra és a második ajtó,ez lesz az!
Óvatosan benyitottam az ajtón, hátha sikerült eltévednem és más valakire nyitok rá, jobb félni, mint megijedni elven.
És igazam is volt, bár ez esetben nem egy hanem öt valakire sikerült rá nyitnom, jobban mondva benyitnom, na ennyit a tájékozódási képességeimről.
- Bocsi srácok, azt hiszem el tévedtem –szabadkoztam, mivel öt szempár meredt rám.
- Szia Emma – köszönt Louis.
- Mit keresel? – kérdezte Liam.
 - A mosdót, de vagy nagyon rossz helyen járok, vagy valami nagyon nagy baj van a nemi identitásommal – gondolkoztam el, mire mindannyian felnevettek. Konkrétan annyira nevettek, hogy már kezdtem zavarban lenni, pedig nem is mondtam semmi vicceset!
- Ha kinevettétek magatokat, elmondjátok hogy jutok el a mosdóig, vagy hagyjátok, hogy mindenhova benyissak?
- Szerintem az utóbbi viccesebb lenne – röhögött fel Harry.
- Szerinted – sziszegtem – amúgy mi ez a kripta hangulat? – kérdezte, mert  nem tudtam nemé észre venni, mennyire sötét van és olyan furán komolynak tűntek, mikor bejöttem. Persze azóta rajtam röhögnek, na mindegy.
- Szellemet idézünk – vágta rá Zayn. Egy ideig elég furcsán néztem rájuk, hátha elmondják, de nem szólaltak meg.
- Hát jó  - vontam meg a vállam – szójatok ha megjelenik, nehogy frászt kapjak – kértem, majd indultam kifelé a szobából.
- Idegesek vagyunk – szólalt meg Niall.
- Miért? – fordulta vissza értetlenül.
- Komolyan kérded? – nézett rám Liam.
- Több ezer ember előtt fogunk mindjárt fellépni – fejtette  ki Harry.
- Na és? Már vagy milliószor csináltátok ezt – értetlenkedtem tovább. De látva a fanyarú képüket inkább stratégiát váltottam. – Oké figyeljetek – kezdtem, mire mindegyikük felnézett rám – azok a rajongók oda kint, nem arra kíváncsiak milyenek lesztek este. Őket hidegen hagyja, hogy lesz-e esetlen hamis hangotok, vagy rontotok –e egy lépést, higgyétek nem érdekli őket. Nekik már az is elég lenne, ha kimennétek leülnétek a színpad közepére és annyit mondanátok : „Jó estét London!”- mosolyodtam el. – Szóval teljesen  mit mindegy mit csináltok, mindig őrölten  imádni fognak titeket! – fejeztem be a monológom.
- Honnan veszed? – kérdezte Niall. Enyhén beleremegett a gyomrom ahogyan rám nézett, de minden erőmmel azon voltam hogy ezt kizárjam.
- A húgom hatalmas fan és mindig ezt hajtogatja – szaladt ki belőlem.
- Van egy húgod? –képedt el Niall.
- Ő,igen van – hebegtem össze vissza – de nekem most már tényleg mennem kell! A színpadon találkozunk, fantasztikusak lesztek! Helló! – hadartam, majd meg sem álltam a mosdóig, amit szerencsére azonnal megtaláltam. Benyitottam az egyik fülkébe, majd az ajtó mentén lecsúsztam a földre, még annyi erőm volt, hogy magamra zárjam az ajtót mielőtt kitörnek a könnyeim.
Igaza volt Lilinek abban, hogy nem említette meg, és meg volt rá az okom. Ha el mondom nekik, biztos vagyok benne, hogy felkeresnék,de abban is, hogy megszánnák, őt is és talán még engem is. Nem akarom, hogy másképp nézzenek rám. Elfogom érni, hogy találkozzanak, de nem úgy hogy elárulom, miben szenved a húgom! Letöröltem a könnyeimet, és vissza biggyesztem a mosolyt az arcomra. Basszus lesírtam a sminkem, ilyen nincs.
Mikor visszaértem a sminkes fodrászos, mindenes terembe mindenki ott volt, Bekka rövid nadrágban és falfehéren, nem igazán értettem mi a baja, de mikor körbe néztem mindenki hasonló színben pompázott.
- Oké, ne is mondjátok – sóhajtottam – mindenki ideges? – kérdeztem, mire mindenki felnézett rám. Így esett meg , hogy megtartottam, a második lelkesítő beszédemet fél órán belül. – Figyeljetek tök felesleges idegeskedni, úgy is mindenki a srácokkal lesz elfoglalva. Nekünk csak annyi a dolgunk, hogy el legyünk – fejtettem ki nemes egyszerűséggel, majd oda lopóztam a sminkeshez, hogy javítsa ki a sminkem.

Megpróbálhatnám leírni, milyen amikor több ezer ember, tapsol énekel és eközben te csak táncolsz. Együtt élsz a zenével és a fellegekben érzed magad. Nem, azt hiszem erre nincsenek megfelelő szavak erre az állapotra. Leírhatatlan az érzés mikor ott állsz fenn és azt érzed, végre jókor vagy jó helyen. Soha nem tudnám ezt megunni és  nem is akarom. Ez az amire mindig is vágytam és most kiélvezem, minden egyes pillanatát. Lehet, a húgom nagyon nem szívlel jelenleg. De most csak egy órára,  mikor fenn állok a színpadon kicsit tompítom a bűntudatom és boldogan mosolygok. Boldogan és hosszú idő óta először. Őszintén.

10. Már semmi sem ugyan olyan…

Sziasztok!!!:)

Igen tudom elfogadhatatlanul sokat késetem a résszel, meg sem merem nézni mikor raktam fel az utolsót.:$$

Nem fogok kifogásokat keresni ez most így jött össze:$ remélem azért, még páran elolvassátok és csak remélni tudom azt is hogy valamilyen csoda folytán még nem utáltok:$$Szóval, a részről csak annyit, hogy azért lett ilyen amilyen, mert (talán ez az egyik oka ,  hogy ennyit késtem:$) fejben már sokkal előrébb vagyok a történettel:$$ szóval lehet hogy ez most kicsit sűrű lett...de így kicsit hallattak az  események és remélhetőleg  a következő részek megírása könnyebben, meg persze gyorsabban fog menni:$$

Na de nem is fecsegek tovább, eleget vártatok:$$

Jó olvasást!!:)♥

Reggel,korán már 6-kor felkeltem. Fogalmam sincs hogy az idegen környezet vagy a lelki ismeret furdalásom volt ennek az oka .Miután majd' fél órát forgolódtam az úgy döntöttem lemegyek enni valamit. Óvatosan lelopóztam a lépcsőn és a konyhakeresésére indultam. Bementem a nappaliba, az egyik szobába, a mosókonyhába mire végül megtaláltam a konyhát. Jobban átgondolva,vagy ötször mentem el mellette, na mindegy megesik. Felkapcsoltam a lámpát, megkerestem a poharakatengedtem magamnak egy pohár vizet,majd felültem a konyhapultra. Igazából reggelizni indultam, de az első reggelemen mégsem szolgálom ki magam inkább megvárom amíg a többiek is felébrednek.Tekintettel arra, hogy szombat reggel van természetesen még az egész ház aludt így csend telepedett a házra.Belekortyoltam a hűs folyadékba, majd elmerültem agondolataimban. Itt vagyok Londonban, mindig is erre vágytam. A kedvenc bandám csupán egy karnyújtásnyira van. Segíthetek a családomnak, a húgomnak. S eközben azt csinálom amit mindennél jobban szeretek, táncolok! Mégis van bennem egy fojtogató érzés ami nem csillapodik. Ez nem csupán az én álmom, ez a húgom álma is. És most én itt vagyok, viszont ő?! Ő nem lehet itt mellettem, nem élheti ezt át és még csak nem is tudja hogy itt vagyok.!! Fel kell hívnom, el kell neki mondanom,nem élvezhetem csupán egyedül ezt a helyzetet, nem lehetek ennyire önző! gondolatmenetemet a telefonom éktelen csörgése szakítottam meg. Mosolyogva olvastam le a kijelzőn villogó nevet.

- Szia Lili épp most akartalak hívni!- szóltam bele lelkesen.

- Hogy tehetted ezt velem? – förmedt rám köszönés nélkül, mire az arcomra fagyott a mosoly.

- Mit? Lili miről beszélsz?- értetlenkedtem.

- Láttam a neten a képeid! Tudom hogy Londonban vagy!  Háttér táncos lettél, igazam van? – kezdte sorolni. 

- Lili figyelj, épp ezt szerettem volna neked elmondani. – kezdtem, de nem hagyta, hogy befejezzem. 

- Miért nem szóltál, hogy oda mész?? Mégis milyen testvér vagy te, hm???? Gondolom el sem mondtad volna, hogy találkoztál a One Directionnel. Tudod mit, én mindet elmondtam neked! Mindent tudsz rólam, én mindig őszinte voltam veled! – vágta a fejemhez, és igaza volt.

 - Azért nem mondtam el, mert nem volt biztos, hogy bekerülök. – suttogtam. 

- Persze. Tudod – mondta és hallottam hogy a sírás határán van – azt hittem rád mindig számíthatok… 

- Ez így van,Lili mindig számíthatsz rám!! – szóltam közben.

- Valóban? –kérdezte már sírva. – Akkor áruld el nekem miért bántottál meg ennyire?? 

- Én én, egyáltalán nem akartalak megbántani! – jelentettem ki. 

- Pedig sikerült! Még soha senki nem bántott meg ennyire, mint te most! –már zokogott, éreztem ahogy a szemeim meg telnek könnyekkel és hatalmas gombóc keletkezik a torkomban. – Pontosan tudod, hogy nem mozoghatok, hogy nem hagyhatom el ezt a hülye kórházat! Sosem látatom azokat akikért rajongok, akiket szeretek. Tudod, hogy bármit megadnék, hogy akár egy percre is lássam őket! Erre te mit csinálsz? Az első adandó alkalommal elveszed az egyetlen dolgot ami boldoggá tett. Emma elvetted az álmom!!! – a hangja dühös volt és őszinte. 

- Lili én nem vettem el az álmod én csak…. 

- Ahha, te csak el repültél Londonba, találkoztál a kedvenc együttesemmel, gondolom beszélgettél is velük. De tudod  mi van? Mindez még nem fáj egy kicsit talán, de ezt még elnézném. Viszont nem szóltál hova mész, mire készülsz. Nem mondtad el nekem, nem drukkolhattam neked. Ja, gondolom senkinek még csak nem is beszéltél rólam! Hát ezért csalódtam benned! Azt hittem, te vagy a világ legjobb nővére, de rá kellett jönnöm, hogy egy szörny vagy! Nem érdekelt a tehetetlenségem, egyszerűen kizártál az életedből!!

- Ez egyáltalán nem így van! – szóltam bele, rekedtes hangon, ami nem is hasonlított az "eredeti" hangomra. - Dehogy is  nem! Kizársz! Kizársz, mert tudod hogy nemsokára úgy is meghalok. Tudod mit talán ez lenne a legjobb, ha meghalnék! És akkor anyunak sem kéne ennyit dolgoznia és te is nyugodtan csilloghatnál a nagy színpadokon. – befejezte. Mondanom kellett volna valamit, de annyira ledöbbentem, hogy nem tudtam szóhoz jutni. 

- Bár – folytatta váratlanul – anyu akkor emésztené magát, te pedig így is nyugodtan csillogsz szóval nem, mégsem halok meg! Nem okozok olyan csalódást anyunak, mint te nekem, én nem lennék képes erre. Megvan – nevetett fel hirtelen gúnyosan – ha neked nem vagyok fontos, hát nekem se leszel! Ne keress engem többet. Ne hívj, ne üzenj! Kitöröllek az életemből,  mint ahogy te a tiedből. Számra mától nem létezik az Emma név, nem létezel! Nekem már nincs nővérem, mától egyke vagyok! Hello! – mondta, majd lecsapta a telefont. Döbbenten meredtem a néma készülékre, éreztem, hogy hamarosan kitörnek a könnyeim  és zokogni fogok. Felkaptam a dzsekim, bele léptem a tornacipőmbe, majd rohanni kezdtem, egy csendes eldugott helyet kerestem és az sem érdekelt,hogy közben eleredt az eső. Csak rohantam és egyre csak a húgom szavai jártak a fejemben.

Nem lehet, hogy így van, hisz én csak segíteni akartam neki! Vagy tényleg igaza van? Egy szörny vagyok, aki ellopta a beteg húga álmát. Én hülye meggondolatlan,áá  egy szörny vagyok! A húgom akit mindennél jobban szeretek utál, és igaza van! Csak magamnak köszönhetem, hogy ennyire haragszik. Pedig én tényleg nem ezt akartam, teljesen félreért, egyáltalán nem zárom ki! El kell neki ezt mondanom, muszáj megértenie. Előkaptam a telefonom és tárcsáztam. Semmi. Újra próbáltam, de megint semmi. Nem, nem ez így nem jó! Nagyon nem jó! Hirtelen megfordultam, vissza mentem a házba, hagytam egy üzenetet, hogy sürgősen haza kell mennem, majd leintettem egy taxit és rövidesen már a repülőn ültem. Nem vesztethetem el azt a személyt akit mindennél jobban szeretek!!!

*1 hónappal később*

- Rendben, 10 perc szünet – csapta össze a tenyerét Dani, majd kiment a teremből.

Lihegve meg keresetem a vizes flakonom, majd lecsúsztam a fal mentén a földre. Elő vettem a telefonom, semmi.

Csalódottan tettem vissza a táskámba, majd körbe néztem a terembe.

Hihetetlen mennyi minden változik 1 hónap alatt. Miután a húgommal összevesztem, elmentem elmondani neki, hogy nem úgy van ahogy gondolta, de nem hallgatott meg, látni sem akart, elküldött. Hiába kérleltem, hogy hallgasson meg, semmi. Ráadásul annyira felhúzta magát, hogy egyre betegebb lett így jobbnak láttam ha eljövök. 

Nem akartam visszajönni Londonba, nem éreztem helyesnek. Akkor hát miért jöttem vissza? Ennek több oka is volt.  Anyu annyi plusz munkát vállalt, hogy már alig bírta a szervezete, kezdett összeomolni. A kórházi számlák egyre magasabbak lettek  és nekem is ennem kellett néha valamit, hogy segíteni tudjak. Kerestem rengeteg állást, tényleg nem akartam visszajönni, viszont azt az összeget amit, majd a holnap esti fellépés után kapok…. Annyit sehogy nem tudtam volna össze kaparni, és Amy is folyamatosan hívogatott, hogy mennyek már vissza.

Igen, Amy aki most épp Harryvel beszélget, a legeslegjobb barátnőm lett. Miután eljöttem, azonnal felhívott, mondtam neki,  kétlem, hogy vissza megyek, de erről hallani sem akart, egyfolytában csak azt kérdezte Miért? Meg kell hagyni kicsit idegesítő volt, eleinte. Aztán rádöbbentem, hogy törődik velem, így  mindent, de mindet elmondtam neki. Szó nélkül végig hallgatott, majd közölte, hogy most azonnal oda repülök, vagy ő jön ide, de azt nem köszönöm, meg. Így hát visszajöttem, beszélgetni vele, személyesen úgy éreztem ennyivel tartozom neki, ha már egyszer befogattak mikor szükségem volt rá. Elmentünk egy kávézóba, ahol egy teljesen délutánt töltöttünk. Amy nem engedte, hogy haza jöjjek. Azt mondta ez az egyetlen esélyem, hogy segíteni tudjak, és igaza volt. Tehát maradtam és pofátlanul beköltöztem hozzájuk. Meg kell hagyni, hogy én abszolúte nem támogatta ezt az ötlete. Nem akartam élősködni. Viszont Amy elég meggyőző tud lenni. Közölte, hogyha elmegyek egy motelbe, az is külön kiadás, és mint mindig akkor is igaza volt, tehát maradtam. Viszont, hogy kicsit csillapítsam a bűntudatom amiért rájuk akaszkodtam, elvállaltam a házi munkákat és mindenben segítettem amiben csak tudtam. Így történt, hogy bár a húgom nem áll szóba velem és szívből utál, Amy húgával (Emilyvel) nagyon jó lett a viszonyom.

Igen, emiatt is rengeteget fájt a fejem, hisz ez is azt bizonyítaná hogy kizárom, elfelejtem a húgom? Napokig töprengtem ezen, míg végül rájöttem, hogy ő most nagyon- nagyon messze került tőlem és ez nem csak azért van mert kilométerekkel arrébb fekszik, hanem mert eltaszított magától. Hagynom kell, hogy lenyugodjon és reménykednem, hogy talán egyszer majd megbocsájt.

És hogy mi van Rosieval?Nos, mikor visszaköltöztem, kezdődtek a próbák, ezáltal rengeteget voltunk egy helyen Bekkával a srácokkal, a többi táncossal és úgy nagy általánosságban mindenkivel. Ez jelenhette volna azt, hogy nagyon jóban leszünk mindenkivel, de ez nem igazán történt meg. Amyvel próbák után a várost jártuk, hogy találjak valamilyen munkát amíg nem kapom meg az első fizetésem, egyrészt, hogy ne legyek ingyenélő,  másrészt kötelességemnek éreztem pénzt küldeni anyunak. Rosie viszont nem tartott velünk, el akartam neki mondani, mindent, mint Amynek hisz azt hittem ő is jó barátom, de tévedtem. Rosie ismét Bekkával és a slepjével kezdett lógni, és kicsit beképzelt lett  a hirtelen jött hírnévtől. Persze az is lehet, hogy nem változott, csupán félre ismertem, vagy bennem változott meg valami gyökeresen, talán mindkettő, nem tudom. A lényeg hogy most nagyon úgy néz ki hogy vagyok én, akinek a fején folyton egy hihetetlenül széles és borzalmasan hamis mosoly ül, van Amy aki a legjobb barátom lett és akire mindig számíthatok, ott van Rosie aki teljesen eltolt magától (mindkettőnket)  és vannak a többiek, akikkel bár felszínes a viszonyom mégis jó.
Gondolom feltűnt, a srácokat kihagytam. Nos ők tényleg über jó fejek. Nagyon sokat nevetünk rajtuk, egyáltalán nem beképzeltek. Amy totálisan bele esett Harrybe, bár egyszer sem mondta, látom hogy mikor a közelében van elvörösödik és zavartan csavargatja a haját, igazából, most hogy így nézem, ahogy beszélgetnek, örülten passzolnak egymáshoz, remélem, egyszer össze jönnek.

- Kérsz? – ült le mellém Niall, egy csomag kekszet tartva felém, ezzel totálisan kiszakítva a gondolat menetemből.

- Nem vagyok éhes, de köszi – válaszoltam kedvesen, majd mikor belenéztem a kék szemeibe, meg remegett a gyomrom,  szerintem, ha éhes lennék, se tudnék enni. 

- Ma még nem is ettél semmit, tuti nem kérsz? – vonta fel a szemöldökét. Oké, leírhatatlan,hogy tudja, ma még nem ettem, ergo figyelt, wow. 

- Nagyon bereggeliztem – feleltem. 

- Hát jó így több marad nekem – vonta meg a vállát, majd elkezdte magába tömni, a zacskó tartalmát.

- Niall! Ide jönnél egy percre? – kérdezte bájos hangon  Rosie. 

- Persze – biccentett a szőkeség felé – ha meggondolnád magad – tette le mellém a kekszeket, majd oda sétált Rosiehoz és nyomott egy puszit az arcára. Igen, ők összejöttek, én pedig nem sokkal később rájöttem, beleestem Niallbe. Na igen ez az én formám, de talán jobb is így, mert bár Rosie nem igazán olyan mint amilyennek hittem, sosem kellene olyan valaki akinek barátnője van. Ez az egyik oka annak, hogy az érzéseimet, a lehető legmélyebbre tuszkoltam, bezártam egy sötét kis dobozba, aminek egyszerűen nincs kulcsa, csak egyszer használatos és amit beleteszünk az ott is marad. 

Sajnos ez csak jelképes,nincs ilyen doboz, így most itt ülök, reménytelenül szerelmesen, a szeretett húgom utálatával és egy másik arc néz vissza rám a tükörből. Egy álarc, egy másik lány, olyan aminek lennem kéne, boldognak, gondtalannak, hisz holnap több ezer ember előtt váltahtom valóra az álmom. Elmosolyodott a tükörképem. Igen, így kéne éreznem, magam csakhogy az élet nem ilyen egyszerű. És  miközben mosolyogva beállok a helyemre, alig várom, hogy egyedül lehessek a szobámban és szabadjára engedjem a könnyeimet. Mert ez az amit most szeretnék, sírni, letargiába esni, befordulni.

- Emma, este mozi! Nem kérdés kijelentés! – súgta oda gyorsan Amy, mielőtt felcsendült volna a zene.  Hát ezért nem teszem amit szeretnék, mert idő közben egy olyan hatalmas kincset kaptam,mint a barátság, és ezt az egyet nem fogom elrontani és nem fogok lemondani róla, mert (csöpögős, de igaz) ez tart most életben!!